Iron Maiden – The X Factor (1995/2015): rémmaszterelt klasszikus

A brit heavy metal újhullámának (felhasználóbarát rövidítéssel: NWOBHM) elpusztíthatatlan harcosai, az Iron Maiden történetét olvasni olyan, mintha a Barátok köztből kapnék összefoglalót. Amit meg lehetett élni a negyedik X-et átlépő fennállásuk során, azt a zenekarnak sikerült: tagcserék sorozata, népszerűségi hullámvasút, hosszabb-rövidebb kihagyások, drogproblémák, személyes drámák… Ha az „Én még sohasem…” nevű partijáték ivós változatát játszanánk a bandával, az valószínűleg komolyabb májtortúrát jelentene számukra, mint egy hét masszív kocsmázás. A magáról egyébként már egy dokumentumfilmmel 2008-ban jelentkező Maiden azonban nem várja tétlenül, hogy valamelyik amerikai kábeltévé-társaság meglássa történetükben a potenciált, eladnak ők elég merchandise-terméket enélkül is, na meg nem mellékesen zenélnek is szorgalmasan, már amikor az énekesük nem Boeingekkel röpdös. Közben múltjuknak sem fordítanak hátat, legyen az adott fejezet csúcs- vagy épp mélypontja az életműnek.

2015-ben újrakevert albumaik közül három landolt a nálam: a ’95-ös The X Factor, a ’98-as Virtual XI és a 2000-es Brave New World, melyeket 2019-ben az úgynevezett Studio Collection részeként eresztenek rá újból a közönségre.  A lemezek közül a sorrendben tizedik The X Factorral kezdem kritikus barátkozásom, igyekezve kizárni a feltételezést, miszerint a Simon Cowell fémjelezte zenei tehetségkutató névválasztása azóta jó eséllyel röhejessé tette a címet a világ rockerei számára. A két, sorszámmal jelzett korongon a vokálokért az a Blaze Bayley felel, aki egészen az ezredforduló hajnaláig helyettesítette Bruce Dickinsont, míg a fáma szerint hangproblémái miatt le nem köszönt. Sem a(z) X, sem a XI nem aratott átütő sikert, sőt, ez utóbbi a Maiden addigi leggyengébben teljesítő megjelenésének bizonyult. Így talán helytálló a feltételezés, hogy majdnem-Maiden szűzként nem a legerősebb anyagukhoz nyúltam elsőnek, de a hamuban kotorászva is találhat gyémántot az ember, beizzítottam hát a fő szöveggyáros és basszista Steve Harris válásának árnyékában komponált opuszt, majd elindultam kocogni a Rákos-patak partján. Ez azt az előnyt is magával vonta, hogy nem kellett közben néznem a rettenetesen ocsmány borítót.

Nos örömmel jelenthetem, hogy a remasterelés helyett a remixelés helytállóbb kifejezés lenne, vagyis az újrakeverés itt nem a népszerű „vágjuk le az összes magas és mély hangot, aztán tekerjük a hangerőt a maximumra” iskolában készült. Az eredeti lemez masterjét sem tartom rossznak, de az újrakiadáson talán jobban húznak a gitárok, súlya van a lábdobnak, egyszóval szépen a helyére került minden. Az enyémnél profibb hifivel ennek az állításnak könnyebb utána járni, így aki a haszonlesés vágyát azonosítja a színfalak mögött, azzal nem fogok vitába szállni. A hangzás mindenesetre nem rántott ki az élvezetből, így futás közben a tizenegy perces felvezető „Sign of The Cross” felénél már kezdtem úgy érezni magam, mint egy démonhorda ellen harcba induló keresztes lovag, aki mielőtt a fejére húzza az acélsisakot, még felvesz alá egy profi fejhallgatót.

A William Golding-regény inspirálta „Lord of The Flies” kezdő sorai szerint Bayley / Harris maga sem kíván túl sokat vesződni a való világgal (inkább élné a saját fantáziáját, ahol a düh előhozza az állatot), ezért fenntartások nélkül hagyom, hogy a hősi képzelgés magával ragadjon. A soron következő „Falling Down” Joel Schumacher azonos című, Michael Douglas-szel forgatott remekére reflektál, és vele eljön a pont, ahol döntenem kell: tovább haladok-e a parton Rákosszentmihály irányába, ahol idegesítő korzózók foglalják be a rekortánt, vagy másik utat választok, kitérve a konfliktus elől. Falling down, falling down, hergel Bayley, de azért sem hátrálok meg, nyílegyenesen szelem az utat a patak mentén. Két szabadon döcögő öleb félreugrik az utamból, ahogy képzelt kardom közben egyik pokolfajzatot küldi a túlvilágra a másik után. Ez már az én harcom, egyedül vagyok, csakhogy a négy percen át tartó, felfokozott tempóban kimerítettem a tartalékaimat, muszáj lassítanom. A „Fortunes of War” intrója visszahúz, pont annyira, hogy kapok egy szusszanásnyi levegőt, csakhogy a dal hamar felpörög újra, hiába lépkedek én már a porban, átjöttem ugyanis a híd túloldalára, ahol nincs kész még a futópálya. No pain anymore, azaz nincs több fájdalom, biztat a dal, carry on, ne add fel. Hát te hülyéskedsz, tuti, hogy a húzódzkodó rudaknál meg kell álljak, szégyenszemre.

Égő izmaim megsínylik a rudakat, a „Look for The Truth” lassú melankóliájára vergődöm inkább, mint haladnék. A győzelem egyezményes jelét mutatom ujjammal a szembekocogó szomszédnak, de önámító pátosz ez már, sokkal könnyebb lenne hősiesnek maradnom néhány sörrel leeresztve, további kínzásoktól mentesen. Lankás emelkedő vezet keresztül jobbra tőlem a parkon, ha egyszemélyes, vert seregem át tud kelni rajta, nincs több akadály a csapszékig (a Tomori-közben nyílt élelmiszerbolt eladójának totyogása közbeni csatakosra izzadás élménye aztán végképp kiránt a harcos ábrándozásból). A világ sorsa fölött pálcát törő „Blood on The World’s hands”-t már egy zuhannyal később, a fotelben bólogatva hallgatom végig, csakúgy, mint az album hátralévő részét.

A számok változatossága miatt a hetvenegy perces játékidő még azzal együtt sem tűnik soknak, hogy az album folytatja a Fear of The Darkon megkezdett, egyszerűbb hangzásvilág felé menetelést. A baj talán az, hogy Bayley legjobb igyekezete ellenére sincs akkora orgánum, mint Dickinson, hiába szabták a stílusához többé-kevésbé a dalok összességét. Azért vélem, hogy nem teljes a kohézió, mert a melankóliához túl érdes, az önfeledt ördögvillázáshoz meg túl szomorkás az összkép. Abba azonban már bele sem merek gondolni, milyen parasztlázadást vont volna maga után, ha az Iron ír egy nu-metálosan terápiás albumot… a Machine Head példájából okulva jókorát.

Végszóként az idő vasfoga megkímélte ugyan az The X Factort, ám ezzel együtt nem tartom a lemezt sem a legindokoltabb újrakeverésnek, sem pedig újrakiadásnak úgy általánosságban. Hogy áll-e bármi egyéb a háttérben a piszkos gazdasági érdekeken kívül, azt a nagyérdemű megtudakolhatja november másodikán Dickinson úrtól személyesen a Kongresszusi Központban. Én addig is folytatom a tűkön ülést a Cradle of Filth-klasszikus Cruelty and the Beast újramixelt változatáig, ami idén a hírek szerint a huszadik évfordulót egy évvel lekésve idén végre meg is jelenik.

(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/09/07/iron-maiden-the-x-factor)

Vissza a főoldalra