Érdekes kultúra az amerikai. Egyéb, most nem tárgyalt aspektusai mellett leginkább a népességet sújtó kollektív csendfóbia érintett meg szeptemberi kint létem során, és meg kell mondjam, csak néha kellemetlenül. Ha két ember egymás mellé sodródik az államokban, garantáltan beszélgetésbe elegyednek, amely gyakorlatnak szomorú mellékága, hogy a közösségi toaletteken sincs magányos csobogás-hallgatás: a country-club piszoárjánál magán könnyítő bézbólsatyós idegen adott esetben ki fogja fejteni, hogy az orális örömöket felszólításra nyújtó hölgyeket preferálja, ami sajnos a való életből vett példa és nem, nem szeretnék róla többet beszélni. Inkább azokat az eseteket vésném be emlékeim közé, amikor egy helyi lakos a Los Angeles-i lehetetlen parkolási körülményei közt segített kiigazodni, vagy amikor feleségemmel a Golden Gate híd lábnál egy parkolóban belebotlottunk a Blanco White frontemberébe.
Ne engedjük, hogy a történet relevanciájából levonjon az a tény, hogy mi magyarok, az együttes alapítója pedig angol, mind alkalmazkodtunk ugyanis a kulturális környezethez: ahogy mondják, when in Rome... A 2014-ben, találkozásunk idején épp a parkolóautómatával küzdő Josh Edwards által alapított világ/folkzenét játszó formáció neve ugyanúgy nem mondott nekem sokat, mint feltehetőleg a kedves olvasónak sem teszi. Wikipedia-oldal híján a hivatalos honlapról informálódtam: Edwards multiinstrumentalista, aki gitározni Spanyolországban, a rokon hangszer charango-n pedig Bolíviában tanult meg játszani, hogy a latin hatásokat az esős-bebólintós melankóliával ötvözze. Oké, az oldalon ez utóbbi „az otthonához közelebbi hatásokként” aposztrofálódik, azonban zenéjét elhallgatva igen távol kerülünk a rózsaszín vattacukron ugrálós happyrave üdeségétől. Merthogy a frontemberrel (és a vele utazó hangmérnökkel) való megismerkedésünk odáig fajul, hogy néhány órával később a szállásunkhoz közeli, párszáz fős teherbírással bíró Slim’s klub koncerttermében várjuk a San Francisco-i produkciót.
A közönség és a hangulat beizzítása egy Dan Owen nevű huszonéves srácra hárul, aki akusztikus gitárral, szájharmonikával, és olyan orgánummal támad, hogy ha kicsit képes kiszakadni a számai java részében megénekelt mélabútól, az épp visszavonuló Ed Sheeran méltó utódját köszönthetjük. Aztán azt se bánom, ha mégse kurvul idáig a srác, ugyanis amit előad végtelenül őszintének tűnik, a számok közti felkonferálásai alapján pedig vicces öniróniával közelít önmagához. A nekem legjobban tetsző számának zenekari verzióját be is linkelem:
Úgy öt Owen-dal után (az elfogyasztott IPÁ-k eddigre kissé bezavarnak a matekba) érkezik az élőben tekintélyes létszámot felvonultató Blanco White: két gitáros, egy dobos, egy billentyűs és egy hegedűs, akik a háttérvokalisták feladatát is ellátják. Na meg végül, de nem utolsósorban Edwards, az ő különleges pengetős hangszerei és lírai szépségű hangja, amivel a társulat olyan tökéletes elszállós atmoszférát teremt, amit legutóbb néhány hónappal korábban a God is an astronaut poszt-rockját hallgatva éltem meg, csak a Blanco jóval finomabb hullámokat generál:
Az órányi performansz pillanatok alatt masszírozza végig az érzékeinket, és úgy látszik, újabb kulturális különbségbe botlunk Nyugati parton, ugyanis itt nincs visszatapsolás, van viszont a bulit követő közönséggel bratyizás és CD-dedikálás. Hőseink ráadásul láthatólag értékelik, hogy amerikai utunk utolsó estéjén vettük a „fáradtságot” és a szalonspicc környékén egyensúlyozva végigdülöngéltük a performanszukat. És bár állítják, hogy jártak már Magyarországon, ennek én semmi nyomát nem találtam online, így csak remélni tudom, hogy a jövőben megteszik – nekem ott a helyem. Még, hogy ne álljunk szóba idegennel!