Koncert: Saya Noé, Ohnody – Akvárium Kishall, 2020. február 1.

Van egy erősen szuggesztív vonulata a hazai alternatív popzenének, ami előttem mostanában kezdett kibontakozni. A stílus képviselői a hétköznapok teendői által kulturálisan körülhatárolt tudatomat többnyire középtempós, hangszerekkel megtámogatott elektronikával lüktető ritmusokkal ringatják, amit bűvös-bájos vokalista hölgyek koronáznak meg szólamaikkal. Ebből a fiatal tehetségek által gondozott vonalból kaptam beetető dózist néhány hónapja a Belau fellépésén, szombat este pedig Saya Noé és Ohnody rajzolták tovább az Akváriumos fellépés alapján meredeken felfelé emelkedő ívet.

Kicsit erőltetve hozom képzeletbeli klubba az előbb említett előadókat, de szembeötlő hasonlóságaikon túl egyértelmű kapcsolódási pontokat találni a pályafutásaikban. A Kishallban Saya Noé (Kőrös Mimi) vezette fel Ohnodyt (Hegyi Dóri), aki korábban pedig a hangját kölcsönözte a Belaunak az „Island of Promise” című dalban. Hogy egyértelmű összefonódásról beszélhetünk, talán túlzás lenne kijelenteni, de ha ezek a tehetségek a bázisai tudnának lenni itthon egy új szcénának, annak könnyen nemzetközi visszhangja is lehetne. De az álmok/vágyak után talán térjünk vissza a jelenkori élményekhez.

Mimivel talán a legjobb dolog, ami történhetett, hogy 2010-ben kiesett az X-faktorból. Szerződésektől és beleokoskodástól mentesen azóta szabadon kísérletezve kereshette a saját hangját, aminek egyik korai betetőzésének lehettünk szem- és fültanúi második önálló koncertjén. Az évekig Malajziában élő énekesnő (a saya malájul vagyokot jelent) hangzását a Cloud 9+ basszer/zeneszerzője, Biksi Gábor istápolja, nemrég megjelent bemutatkozó EP-je, a Taboo pedig a szintén ex-X-es Diószegi Kikivel rögzítette. Az énekesnő Ádám Donát dobos kíséretében ennek elszállós-bólogatós dalait játszotta le élőben két új szerzemény és néhány feldolgozás (Halsey, Childish Gambino, Flume) beszúrásával a repertoárba, ami idén nyáron a grammy-díjas brit producerrel, Matt Lawrence-szel való közös szerzeménnyel is bővül. Örömmel konstatáltam, hogy habár Ohnody volt az este headliner-e, már a felvezetés telt házzal futott, és Noé színpadi bája elrejtette az összes kezdeti bizonytalanságát, már ha voltak egyáltalán ilyenek. Egyedül a hangmérnök kezére illene ráütni most már, mert nem az első eset, hogy a basszus-potméter iránt érzett szerelmébe beleremegnek a környék ablakai, ami tizenharmadik kerületi lakosként nem zavarna, ha a beltéri hangzást nem nyomná agyon egyúttal.

Talán a klasszikus értelemben vett performansz a legtalálóbb kifejezés Ohnody műsorára. A kórussal, videó-aláfestéssel, táncművésszel kiegészült koncepció olyan elementáris erővel telepedett a néző-hallgatóra, amit az otthoni zenehallgatás egyszerűen nem tud visszaadni. A második számnál, a Kriszta akusztikus előadásánál az addig lelkesen mellettem lötyögő feleségem közli, hogy ki kell mennie, mert sírva fog fakadni, pedig nem egy könnyen hajlítható lelkületű alkat. Hegyi Dórinál olyan erős ötvözetet alkot a művésznő egészen sajátos orgánumával előadott líra és a művészeti installációhoz hasonlatos külcsín, amire egyáltalán nem voltam felkészülve, de engem szerencsére a hallgatók túlnyomó többségével egyetemben inkább befelé rántott. Még szerencse, hogy – legalábbis egy interjú tanulsága szerint – 2017 környékén, a „Water” című számot követően a Wales-ben zenei képzettséget szerzett előadó magyarul is elkezdett szövegeket írni, mert véleményem szerint magas irodalmi szintű versektől estünk volna el mi hazaiak, ha nem teszi.

Akvárium Klub, még több ilyen estét szeretnék – nem hiszem el, hogy ilyet kérek, de esetenként kicsit kevesebb basszussal –, a feltörekvő magyar underground pedig bőven megérett arra, hogy figyelő tekintetünket rajta felejtsük, mert a végén még a határainkat megkerülve ér révbe.

(A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/02/04/beszamolo-saya-noe-ohnody-akvarium-kishall-2020-februar-1)

Vissza a főoldalra