Koi no yokan krav maga – avagy önvédelemből erőszak

Rózsaszín szemüveg által homályosan

A legmélyebb bölcsesség szükséges ahhoz, hogy eldöntsd, mikor legyél igazságtalan, olvastam valamikor a kétezres évek közepén az amerikai sci-fi-szerző, Philip K. Dick Kamera által homályosan című regényében. Ez az örök érvényű igazság már csak azért is rést ütött akkoriban perpetuális marihuánafüstben és alkoholgőzben áporodó tudatomig, mert bárminek az eldöntéséhez kevésnek éreztem aprócska halom, bódultságomban értelmezhetetlennek tűnő élettapasztalatomat. Ironikus, hogy a Céltudatos Kalandvágyó Férfiak Magazinja határozta meg az azóta velem eltelt másfél évtizedet – pontosabban egy, az akkoriban „dögösnek” számító sportokat bemutató cikke, köztük az izraeli krav magával. „Koi no yokan” volt első ütésre, vagyis amolyan előérzet, hogy ebből életre szóló szerelem lesz, ami ellen kár is lenne tiltakozni.

A valóság visszaüt

A legmélyebb bölcsesség szükséges ahhoz, hogy eldöntsd, valakinek beletaposs-e a tökeibe. Vagy beletúrj-e a szemébe, esetleg eltörd a térdét. Beverd az orrát, mellkason taposd, hátra feszítsd a fejét, majd ököllel kalapálj a közepébe, de legalább kiharapj egy darabot az oldalából; ahogy a helyzet megkívánja. Valójában ezt a tudást a természet mindannyiunknak örökül hagyta, az önvédelmi sportok célja pedig ennek az őserőnek a csatornázása, tudatossá tétele. Amikor szembesültem az élet nemjófej mivoltával, buborékpukkasztó élmény volt, szükséges veszteségeim egyike. Egyúttal az önismeret útján megtett egyik első emlékezetes lépés, találkozás önmagammal: mégis kitől, mitől akarom magam megvédeni? Hiszen szándékosan soha, senkit nem akartam bántani, hittem, hát vajon hol van az a pont, amikor mégis megtenném? Vagyis hoppá, villant be, ahogy hirtelen csattanó lelki pofonként számvetésbe kezdtem a múlttal – mintha kicsit lökdösődősebb lettem volna az oviban a kelleténél, valakinek még a vére is kicsordult miattam. Aztán már alsóban ott voltak azok a barátok, akiket kigúnyoltam, majd leráztam a hangosabb srácok kedvéért. Vagy inkább a sajátomért…? Később elárultam egy haver bizalmát, csak mert egyszerűbb volt nálam, még loptam is tőle. És még hány és hány hasonló eset rosszízű emléke tört fel a gyomromból azokban a napokban, szinte számba sem tudtam venni mindet. Álljunk le, kívántam, ez egy nagyon rossz trip, csakhogy a francba is, benne volt az egész önáltató életem.

Az önmentegető harcos útja

Nálunk otthon sohasem emelt kezet egyik családtag a másikra, amire erénynek minősült hivatkozni, amilyen gyakran csak lehetett. Felteszem, a szüleim szüleinek korosztálya máshogy állt ehhez a kérdéshez, mert jó mélyre kalapálták gyermekeikbe a saját utódaiknak továbbadandó traumákat. Ezért a lelki bántás különböző formáit dívott alkalmazni, ami a felületes szemlélőnél annyi jelet sem hagy, mint a külső nyom nélküli fájdalmas sérülések kiváltására anno előszeretettel alkalmazott telefonkönyv, viszont szorgalmas munkával újabb generációk életét képes pokollá tenni. Eszemben sem volt szembe fordulni ezzel a démonnal, mivel sokáig azt sem tudtam, hogy sötéten vigyorgó szempárként figyel folyton legintimebb bensőm egy addig hozzáférhetetlen szegletéből. Aztán jöttek azok az ütések, amiket ki lehetett védeni. Olyan edzőtársaktól, aki igazából nem akartak megütni, csak tanulni és tanítani. Ha mégis betalált valamelyikünk, elnézést kért az ellenféltől, és igyekezett nem elkövetni ugyanazt a hibát újra. Milyen más volt ez, mint odahaza.

Aki fél, az fáj

Egy elcsúszott, majd helyére visszatérő orr – hasonlóan, mint Dodó kacsa csőre a rajzfilmben. Néhány hét oldalfekvés, különben megreccsent bordám szétsugározta a fájdalmat a gerincem mentén. Pár milliméter híján csaknem elvesztett metszőfogak. A hatvan fokban kificamodott kisujj, amivel ezt a bekezdést is írom, valahogy mindig az „Á” betűnél emlékeztet, hogy mint ahogy a Nobel díjas lengyel, Olga Tokarczuk fogalmazott: minden, ami él, az fáj. Ennyi tizenöt-húsz év küzdősportos, harcművész karrierem sérüléslajstroma, és a javát Izraelnek ajánlom szeretettel. Olyan sebek ezek, amik begyógyulnak, és amikor összeforrtak, tudod, hogy vége a bajnak. Felvérteznek a tudással, ami veszélyben mindössze annyit ér, hogy esélyt ad a saját roncsolódás kockázatának minimalizálására, szélsőséges esetben a túlélésre. Mégis milyen ereje van ennek a csekély sansznak; megmutatja ugyanis, hogy az ember túl akar élni, bele akarja tolni a középső ujját az összes agresszor képébe, aki őt vagy a szeretteit fenyegeti, páros lábbal akarja a traumáit kibikázni a világűrbe. Nem veszíti el szubsztanciáját akkor sem, amikor ez a harcos szellem egy olyan mondatban ölt testet, mint mondjuk: „figyelj, nekem nem ér ennyit ez az egész, fizetek inkább egy italt és felejtsük el a dolgot”. Sőt.

Küzdve menekülni

Talán a reggelire elfogyasztott Coelho-szendvics teszi, de úgy vélem az önbizalom, legalábbis megfelelően gondos kezekben nem más, mint a világ jobbá tételének ígérete. Vele együtt sem áll távol sokunktól az entrópiába zuhanás, mi több pusztán a semmittevés révén képesek vagyunk tönkre vágni létünk és civilizációnk kisebb-nagyobb építményeit, vagy akár az egész tákolmányt. A krav maga, vagyis a közelharc az önvédelem általam ismert legpraktikusabb formája, márpedig azt, aki képes magát kiverekedni a bajból, nehezebben gáncsolják el a külvilág erői. Innen egy lépés a dolgok pozitív alakulásába vetett óvatos optimizmus, az a fajta átalakító munkák legkeményebbike, ami már a személyiséggel zajlik. A két sziámi iker, vagyis a testi és lelki erő kiművelésének összefonódó útja révén a béke, mint a nyugodt erő demonstrálásának művészete lenne az áhított cél. Szóval használtam már az évek során megszerzett ismereteim? Nos, korántsem vagyok a küzdelem mestere, sőt talán a legtöbb, amit elérhetek a puszta törekvés erre. De jobb napjaimon igazán próbálkozom.

Vissza a főoldalra