Kis keleti posztapokaliptika: Poszt VS Nyugodj meg, már Magyarországon vagy könyvbemutató

Dimitry Glukhovsky-t aligha lehet azzal vádolni, hogy ugyanazt a vasat üti, amiből a legkönnyebben kovácsol magának érmét: igaz, Metró-univerzuma kvázi önvezető pénztermelő gépezetté avanzsált, regényeivel rendre új területeket igyekszik meghódítani. A beskatulyázás elleni küzdelme során rendre visszatér ugyan kedvenc kategóriájához, a sci-fi disztópiához, de a létsivárságot boncolgató száraz folyamba hol egy történelmi fantasy-t (Szürkület), hol modern műmeséket (Orosz népellenes mesék) hol meg egy bűnügyi drámát (Text) szúr be. A Text után itt a Poszt, melyben újra a radioaktív szemétdombbá vált szovjethonban járunk, és ez rögtön két problémát is felvet: egyrészt előrevetíti a metróalagutakba visszavágyó népes közönség kimondott-kimondatlan elvárásait, másrészt elgondolkodtat, hogy vajon a következő könyv címe Lájk, Strem, Vlog, esetleg Komment lesz-e… Én ez utóbbira teszem a voksom.

Jólesz Dávid második regénye, a Nyugodj meg, már Magyarországon vagy témaválasztását, terjedelmét, valamint hogy is fogalmazzak… dramaturgiai hatásosságra való törekvését tekintve mintha az orosz kötet (szintén jelenidőben íródott) szatirikus kistestvére lenne. Már irodalmi debütálásának, a Disznó, futball, űrhajónak lapjait átitatta az aktuálpolitikai sakktáblán való fiktív lépegetés öröme, a Nyugodj meg… pedig leveti magáról a jelenkori hazai realitás állította korlátokat, hogy kedélyes-szatirikus ámokfutást rendezzen a civilizáció széthullása utáni Budapesten. A helyzet egy komoly kapcsolatból való kilábalásra emlékeztet, ami félkomoly kalandokba hajszolja az embert, hogy a szükségszerű lehiggadás majd maradandóbb építményen való munkálkodásban manifesztálódjon. Ugyanakkor meg kell vizsgáljuk a lehetőségét annak is, hogy a mindkét könyvben megjelenő nihil tudatos stiláris döntés.

Az elhullás romjain tévelygő karakterek előtt eddigi olvasmányaim, illetve filmes / videójátékos utazásaim során a következő utakat fedeztem fel: azok amolyan Mad Max-esen lemószerolták egymást nyersanyagokért, idealizált menedékhely(ek) után kutatnak á la The Walking Dead, vagy mivel úgyis minden reménytelen, kóvályognak a földi pokolban – esetleg ezek kombinációja. A Poszt tulajdonképpen afféle oázison játszódik, ahol azért mégsem fenékig tejfel az élet: egyrészt forrásait tekintve kiszolgáltatottan áll Moszkvának, másfelől az őt körülvevő vadon ugyanúgy kecsegtet vonzó lehetőségekkel, mint riogat ismeretlen veszélyekkel. A mellette hömpölygő Volga mérgező pöcelé (csakúgy, mint a Nyugodj meg… Dunája), a Moszkvai Birodalom határát képző település a fölötte átívelő híd felől érkező fenyegetéseket hivatott a birodalom szívét megállítani. Karakterek épülnek fej-fej mellett oldalak százain keresztül, szlávosan mélabús-háromdimenziósan: hisz mind, ki az istenében, ki az alkoholban, más meg az államrendben, de felemelni valahogy egyik sem tudja őket, legfeljebb a napi rutinhoz szolgáltat minimális lelki táplálékot. Nehéz megállapítani, kiből kerekedik ha nem is megváltó, de legalább főszereplő a végére, és ki az, akinek még a túlélő státusz sem adatik meg, amikor beüt a ménkű. Márpedig afelől, hogy a krachot illető amikor nem ha, afelől egy ponton túl az olvasónak szemernyi kétsége sincsen.

Míg a sínek mentén az élet lassan döcög, Jólesz Dávid Budapestjén az események egy akciófilm tempóját idézik; Ignác, az USA-ba származott nyugdíjas honfitársunk (hoppáré!) a metróalagutakban élő roma martalócok fogságába esik, majd vallási fanatikusok vendégszertetét kénytelen élvezni, miközben az ország egykori s jelenkori helyzetét elemezgeti, az eseményeket és belső történéseit narrálja. Érdekes adalék, hogy a hitbéli fundamentalizmus Glukhovsky-nál is megjelenik, mint a realitás nehézségeire adott logikus válasz, egyúttal a konfliktusok gyutacsa; a Jólesz-univerzumában ezzel szemben parodikus eleme a disztópiának, csakúgy, mint a sorok közé ékelődő verses betétek. Igen, mindkét író versel, persze teljesen eltérő célzattal: Ignác az iskolarendszerünk által minden magyar diákba belevert költemények fricskázásának szócsöve, míg a Poszton emlékeztetőjeként szolgálnak egy gazdagabb kultúrának. Mókásnak találom, hogy saját érvrendszerén belül mindkét írónak igaza van; na meg talán azon kívül is.

Szépek-szépek Anastasia Ivanova és Eli Yatskerich fejezeteket összekötő festményei (na vajon melyik kötetben?), de egyéb funkciót nemigen tudok hozzájuk társítani, minthogy esetleg egy Glukhovsky-illusztrációgyűjtemény ígéretét lengetik be. Nem mintha bele akarnék kötni, hogy jópofa illusztrációk színesítik a történetet, viszont minimum stílusidegennek, rosszabb esetben helykitöltőnek tűnnek. Nem tudnám megtippelni, melyik könyvben trágárkodnak többet – a gyilkolászásra magabiztosabban mernék voksolni –, mindenesetre a hangvétel miatt nekem kilógnak a képek. Passzentosabb megoldásnak tartom A Nyugodj meg… Európa Diákkönyvtáras méretezését, aminek nosztalgiahívogató hatása passzol egy öregember visszaemlékezéseihez, vagyis támogatja külszín és belbecs harmóniáját. Még akkor is, ha nevezett öregember olyan hitelességgel hajlott korú, mint ahogy egy tinédzser kesereg az elrepülő évek fölött.

No de melyik ajánlanám olvasására, az oroszt, vagy a magyart? Hát, a Poszt nem Glukhovsky főműve (az nálam a Text, utána a Futu.re), „csak” egy újabb, helyenként mesteri szóvirágokkal megírt oroszosan nyomorult disztópia. Nem éreztem benne látnoki erőt, a műfaj megújításának szándékát, vagy formabontó megoldásokra való törekvést (lásd az író előző, már sokadszor előcitált „esemeses”-című könyvét). Ha úgy tetszik, levezető kalandnak tűnik ez is egy komoly kapcsolat után, de annak nem utolsó. Jólesz Dávid sem tesz mást, mint amihez (két eresztés alapján) ért: támadja a status quo-t, éppen még lazábban, mint legutóbb, felcsillanó ötletekkel megtűzdelve, de bármiféle katarzistól mentesen. Talán a magyar lélekhez passzol a nihilizmus, az a fajta ív nélküli sehonnan sehová sem tartás, amit a Nyugodj meg… képvisel, nem tudom, a regény főhősének kalandjain keresztül mindenesetre ezt a vonalat képviseli. Ignác lényegében ismeretlen okból érkezik Budapestre, mentális betegséget súroló mennyiségűt röhögve végigsodródik az eseményekkel, majd egy ponton elengedjük a kezét. Ív nincs, így történet se igazán, cselekmény ez mindössze, amiben a jellemfejlődés mellőzött szempont. Nem biztos, hogy baj ez, hiszen ha sivár az élet, nem feltétlenül kívánkoznak hullámhegyek-völgyek a lapokra, de hogy a protagonista (?) elfogadja-e a tehetetlenséget, vagy egykor beleszületett, ilyenformán nem tud kiderülni. Akárhogy is – visszatérve a romantikus hasonlatokhoz -, engem jobban vonz a család, a dráma, egyszóval az élet nagy dolgai, mint holmi flörtök. Mint az írói-olvasói szívek önjelölt doktora tehát azt javaslom, hogy az urak folytassák szépen az írást, mi meg olvassuk őket kitartóan, hiszen a szerelem úgy a szép, ha ketten vesznek részt benne. Ezek most futó kalandok lettek, minden szívszorító, vagy épp kedélyesen elmebeteg bájukkal együtt.

A Nyugodj meg… megrendelhető innen: https://www.facebook.com/nyugodjmegmarmagyarorszagonvagy/

A Poszt meg bárhonnan 🙂

Még több bemutató

Vissza a főoldalra