Nem történt még olyan, hogy egy koncert után ne magát a fellépést méltassam, hanem annak körülményeit, de olyan élményben volt részünk február 20-án este a Papp László Sportarénában, ami lazán háttérbe szorította az egyébként nem gyenge felhozatal (Bad Wolves / Megadeth / Five Finger Death Punch) performanszait. A koncert vége ugyanis majdnem tömegverekedésbe torkollott, hála nem kis részben a hely egyértelmű smucigságból fakadó felkészületlenségének és a félőrültre kokszolt biztonsági őrök fellépésének. Hogy az előbbi következtetéseim ne tűnjenek gyanúsítgatásnak, összefoglalnám az est eseményeit.
A koncertek előtt fél órával, fél hét körül érkeztünk a feleségemmel a helyszínre, a torzítatlanság végett megjegyzendő, részemről színjózanul, mivel vezettem. Összesen két (valójában egy, de középen elválasztott) sor vezetett a nem kiemelt állóhelyekhez, ami legalább elég gyorsan pörgött – később azt is megtudtam, miért. A feleségem retiküljében nem volt plasztikbomba, de gyakorlatilag rá sem néztek, engem pedig a beléptetést végző biztonsági ember (bent a Valton munkatársai dolgoztak, kint nem figyeltem meg) először el nem ítélhető módon megmotozott, majd laza egyszerűséggel taszított rajtam egyet. Elég vesztes helyzetből balhézik ilyenkor az ember, így inkább nyeltem egyet, és haladtam birkamódra tovább a földszinti nagy ruhatárig (volt még egy kisebb is, de ezt később vettük észre), ahol hatszáz forint készpénzért leadtuk a kabátjainkat. Ezzel két gond is van: a létesítményben kizárólag kártyával lehet fizetni minden büfében, ellenben a ruhatárban csak kápét fogadnak el, ellenben számláról ne is álmodjon az ember (igaz, nem is kértük külön). Ez mondjuk ismert trauma volt már, feldolgoztuk hát újból, így a következő állomás az egyik megint csak háromszáz forintos, elvileg visszaváltható poharakkal operáló büfé volt, ahol magamnak egy alkoholmentes sörrel, az asszonynak egy fröccsel feltöltekezve nyomultunk a küzdőtérre. Első lépéseim egyikeként itt akaratlanul belerúgtam egy, a földön heverő whiskys „tüske” üvegébe. Nem lehet nyilván mindent megfogni, de a két dolgot – táska meg nem nézés, bent az üveg – túlkombinálásra programozott elmém mégis összekötötte.
A Bad Wolves, majd a Megadeth fellépései lementek incidens nélkül. Kiélveztem a kígyózó sorok adta élményt pissoire-oknál, majd vissza a küzdőtérre Five Finger Death Punch-ra, ami eddigre szinte csordultig megtelt a huszonezres kiemelt, és a tizenhatezres sima jegyjárat felköhögő csórókkal. A második intő jel arra vonatkozóan, hogy a biztonságiak valami ukrán búgatóval felütött kokót csomagoltak az estére az volt, hogy a – higgyék el, értek a dologhoz – teljesen kulturált, a földre esőt azonnal felsegítős random pogózást élből bombázták szét, amit egy rockkoncert közepén nem igazán tudtam hova tenni. Megengedő vagyok, tudom, elkönyvelem jóhiszeműen ezt is annak, hogy az odabent tevékenykedő Valton-Sec direktívái már nem hagyják helyben a bárminemű lökdösődést, ezért férfimód közbe kellett avatkozni. Legyen. A koncert lement, a társaság egy része a mosdókat, másodmagammal pedig a ruhatárat céloztuk be – ahol eddigre szolid becslésem szerint legalább kétezren tolongtak a hat-hét diákmunkásra. Nem haladtak gyorsan. Hogy a hátam mögött megindult a kakaskodás, azt le tudtam nyelni, van mögöttem tizenakárhány év küzdősport, nyugodtabb vagyok az ilyen helyzetekben, mint a dalai láma. Az már inkább meglepett, amikor jó fél óra téblábolás után a tömeg átszakította a ruhatár kordonjait, és elkezdte lepakolni a kabátokat. Egy darabig néztem, de mivel senki nem terelte ki őket, felötlött bennem, hogy bizony a saját kabátjainkkal szeretnék távozni, és bementem én is. Ekkor megérkeztek az első biztonságiak, akik nem túl erélyesen, de semmiképp sem bizalomgerjesztő ábrázattal kezdtek kiabálni a részben lebontott kordon mögül. Hangosan és jól artikuláltan mondtam az egyiknek, akiről nyilván a rosszindulat mondatja velem, hogy talán nem azért rágózott 120 bpm-es tempóban, mert szereti a Juicy Fruit ízvilágát, hogy a tömeg nyom befelé, de amint tudok távozok, és valóban törekedtem ezirányba. Az egyik okos, nálam úgy tizenöt-húsz évvel fiatalabb diák erre megjegyezte, hogy „persze, azért vagy te legelöl”, ami nem az indulatok csillapításának irányába hatott – az enyémre semmiképp -, de inkább a közben engem telefonon sikeresen utolérő feleségem igyekeztem lebeszélni a „buliba” való csatlakozásról.
Ezen a ponton érkezett meg a security-felmentősereg, köztük egy minősíthetetlen stílusban üvöltöző Valtonossal, majd „takarodjál kifelé a k. anyádba”, illetve hasonló udvariassági formulák kíséretében kilökdösték a még odabent téblábolókat, de olyan megoldásokkal, amikkel kocsmai bunyók szoktak indulni (két kéz mellkason csattan, pofába fröcsögve beleordít). Hadd tisztázzam, nem azzal van a gond, hogy kiterelték a tilosba tévelyedetteket, az az Aréna debil szarrágása ellenére érthető. Az viszont már kevésbé oké, hogy a felmenőszidó kólaporszívó utánamenjen az őt csitítani próbáló koncertlátogatónak, és másik két kollégájával taszigálják el a horizontomról. Nem vagyok szakértője a tömegoszlatásnak, de megint feltolul az a tizenév krav-maga, nekünk nem így tanítják a problémás esetek diplomatikus, ámde erélyes elvezetését. Nem dobált senki semmit, nem fenyegetett lincseléssel a szituáció, ezt bármelyik józan (vagy kevésbé illuminált) résztvevő meg tudta ítélni, vagy tudta volna, ugyanis a szekusok vérétől a Twilight vámpírjai diszkógömbökké alakultak volna. A fazon persze a tömegből érkező felszólítások ellenére sem azonosította magát, én meg annyira nem voltam leleményes, hogy lefotózzam. Mindeközben természetesen a bent dolgozó kislányokból ketten zokogni kezdtek; sajnáltam is őket, ez nekik tényleg traumatikus lehetett.
Extra adalékként a kabátjaink akkor és ott nem lettek meg – az egyik ruhatáros azzal biztatott, hogy várjam ki az este legvégét, ami azért is érdekes lett volna, mert rohamtempóban csaptak ki mindenkit az Aréna kapuin túlra, lásd mindjárt ezt is kibontva (végül egy székre ledobva mégis megleltük a hiányzó ruhadarabokat). Ezalatt a feleségem és a még talpon álló barátok megpróbálták visszaváltani a 300 forintos poharakat, összesen hat darabot. Ezeket az egyik lenti büfénél ismét a biztonsági szolgálat szorgos munkatársainak hála vesztettek el, mivel miután beadták őket, gyakorlatilag rájuk záratták a kiszolgálókkal a pultot, miután vagy negyed órája álltak a sorban, mindenféle előzetes értesítés nélkül. Négyet végül visszakért és kapott a hatból, ezekért egy másik, még épp üzemelő emeleti büfében zsetonok jártak, vagyis pénz nem – a cirkulációból a befektetett tőkét tehát kivonni lehetetlen, mint valami elbaszott műanyagpohár-piramisjátéknál.
Ezzel zárult az esténk. Köszönjük a Sportaréna és a Valton-Sec munkatársainak az élményt, sikeresen beárnyékolták mindazt, amit a fellépők és a koncertekért felelős munkatársak letettek az asztalra. Van még pár jegyem idén a Csarnokba, ezeket jó eséllyel meg fogom próbálni visszaváltani, gyanítom, hogy mekkora sikerrel. Ha mégsem, akkor azt hiszem bukósisakra szerelt Go-Pro kamerával megyek „bulizni”…
