Ki korán kel, gyémántot lel – Uncut Gems bemutató

Kezdjünk egy filozófiai dilemmával. Tegyük fel, hogy két mozibarát beszélget az Uncut Gems vetítése előtt: az egyikük nagy Sandler-fan, a másik pedig bűnrossz színésznek tartja őt, de mondjuk elveszített egy fogadást. A reklámokból mindössze kakofonikus ciripelés hallatszik, ami lassan, de fokozatosan üli meg a dobhártyákat, és lehetetleníti el a társalgást. A rajongó azon húzza fel magát, hogy az arcába tolt bemutatók miatt nem kapja meg időben a Sandman-adagját, míg a másik legszívesebben lyukat égetne a vászonba, majd a kialakuló zűrzavarban a mesterkópiát is máglyára vetné, hogy aztán egy pohár vörösbor mellett folytasson filmesztétai igényű társalgást. A kérdés: Sandler melyik tulajdonságát maximalizálva tehető mindkét tábor képviselője elégedetté? A választ Benny és Josh Safdie rendezők (Good time) találták meg, de titkos világpremierként ezen az oldalon megfejtem a rejtélyt.

Adam Sandler filmjei, így ennek folyományaként a komikus celluloidról visszaköszönő perszónája ugyanis rendkívül fárasztó és idegesítő. Ezt így kijelenteni az egyéni véleményformálás azon szabadon áramló örvényében, ami a filmművészetet filmipart övezi nem tűnik túl elegánsnak, és lehet azzal jönni, hogy de Az 50 első randi (feldolgozás), vagy a Ne szórakozz Zohannal (mikor láttad? nézd meg újra!) milyen jók voltak, a sztár filmjei ettől még az igénytelen szórakozást hivatottak szolgálni, a „szórakozás” rész gyakori mellőzésével. Azzal kísérletezni, hogy vajon egy még idegesítőbb szerepben már zseniálisnak számít-e hősünk, a Csiszolatlan gyémántban ábrázolt hazárdírozáshoz hasonlatos, és hogy az alkotók valós, vagy a történetbeli játszmája jött-e be, vagy esetleg mindkettő, egyaránt utat hagy a szabad interpretációnak.

Howard Ratner (Sandler) ugyanis súlyos szerencsejáték-függő, akinek élete egy hatalmas adrenalin-fröccs. Meg mellette a nézőé is, ugyanis a zaklatott-pszichedelikus zene, a kattogva pörgő cselekmény, na meg a gyémántkereskedő folyamatos kiabálása fél perc alatt hipertóniát vált ki az emberből, és abban is tartja jóval a stáblista utánig, míg meg nem emésztette az élményt. Olyan érzés, mintha végig az adósságban úszó Ratner fejében lennénk, aki a kezdő képsorok után (melyek újat aligha mutatva jelenítik meg a fejlődő országok kizsákmányolását) hozzájut egy ritka drágakőhöz, amit személyiségéből fakadóan képtelen pénzzé tenni, majd rendezni ügyeit. Ehelyett őrült machniációkba kezd, amiknek tétjei egyre meredekebben emelkednek, egészen addig a pontig, amikor a néző elveszti a hitét abban, hogy – akár nyer, akár veszít -, ez az alak képes révbe érni, megülni a babérjain. Majd aztán kapunk egy lezárást, ami az egész kérdést új kontextusba helyezi, akár akarunk rajta filozofálni, akár nem.

Ha nem, akkor elkészült a Sandman karrierje fősodorjától eddig talán legelrugaszkodóbb alkotása, egy akciófilmbe oltott dráma meglepő végkifejlettel. Ha igen, a „nyerni vagy elbukni” dilemmáját tágabb értelemben vizsgáló, intellektualizáló elemezgetésre alkalmas moziélmény, ami buliindítónak se rossz, már ha egy száznegyven bpm-mel dübögő technópartiba megyünk utána ecstasy-t rágcsálni. Mindenesetre egyedisége miatt feltétlenül megéri a megtekintést, meg hogy ne mi legyünk az egyetlenek, akik nem látták „Adam Sandler egyetlen jó filmjét”.

Vissza a főoldalra