Szonja lányom február 22-én született, de már hónapokkal az érkezése előtt igyekeztünk kész kis fészket teremteni számára. Korábbi hálószobánk babaszobává alakult, mi pedig átköltöztünk a nappaliba; a gyermek pelenkázóval egybeépített rácsos kiságya meglepő természetességgel foglalta el korábbi fekhelyünk helyét. Lekerült a mandalás falvédő, helyette türkizkékre hengerelt falon kedves állatokat ábrázoló falmatricák készültek csillapítani az eljövendő sírások amplitúdóját. Hetekkel később aztán, a jeles napon rohammentő robogott el a kórházból újszülöttünkkel, aki a SOTE kettes számú klinikájának intenzív osztályán kezdte meg az életért való küzdelmet. Napokig lebegtünk bizonytalanságban mindhárman – magányosan néztünk farkasszemet a falról kiüresedett mosollyal visszabámuló meseállatokkal, a feleségem meg én.
A lengyel-olasz szülőktől az azonos című filmben napvilágot látó Napsugár (Sole) leendő nevelői hasonló élethelyzetben találhatják magukat, ha a kislány vér szerinti anyja meggondolja magát az örökbeadással kapcsolatban. A történet fókuszában ugyan nem ők állnak, de még csak nem is a születendő, majd megszülető bébi, hanem Lena, a tinédzserkort épp csak hátrahagyó édesanya, és a vele egykorú, a nagybátyja családjának a gyermeket „átjátszani” segédkező Ermanno. Utóbbi bábáskodik Lena felett, aki azért utazik Olaszországba, hogy szebb jövőt biztosítson a kislánynak, akiért az örökbefogadók nyolcezer eurót fizetnének neki. Lena igyekszik tehát minél kevesebb érzelmet vinni az anya-lánya kapcsolatba, a zavaros háttérből érkező Ermanno (öngyilkos édesapa, kialakuló szerencsejáték-függőség) pedig a fizikai közelség ellenére pártatlan szemlélője próbál lenni az eseményeket. Miután a kislány némi komplikációk árán születik meg, néhány napig Lenával és – csatolt részként – Ermannoval kell maradnia, hogy rendszeresen anyatejhez juthasson. Csakhogy így az élet elkezd utat törni magának, és elhinti a saját család ígéretének írmagját a fiatalokban – bárhogy is alakul a baba sorsa, valakinek az nagyon fog fájni.
A Napsugár 4:3-as képaránnyal és ridegségükben is szemrevaló tablókkal operál. Ez a „vizuális távolságtartás” számomra egyértelműen érzelmeik kivetítése, amit a film első harmadában köztük létrejövő interakció minimális volta is alátámaszt. Kívülről szemlélve az összhatás nem teszi egyszerűvé a Napsugár világában való alámerítkezést: csendben, lassan haladnak az események a magukba zárkózó karakterekkel, és csak miután a lány babája megszületett, érkezik egy kis – pofonegyszerű szimbolika, és nem is én találtam ki – napsugár az életükbe. Hogy mennyire maradandó, arról illendő mód hallgatok, a vizuális szimbólumok használata – lásd a lift zártságának a tenger végtelenségével való ellentételezését fentebb –, azonban végig annyira hangsúlyos a játékidő során, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Hatásosnak tartom ugyanis ezeket a felvételeket, ugyanakkor a realista igényű elbeszéléshez képest kissé túlzónak is – mintha a szófukar komorság olykor arcul csapná az egyszeri nézőt (jelen esetben engem) egy látványos képi metaforával. Feldobja az élményt, ám ki is ránt belőle.
Nem vagyok jós, szkeptikus viszont igen a plakát azon ígéretével szemben, miszerint ez a (házi)mozi „szíven üt, és sosem felejtem el”. Halkan nyomaszt végig száz percen keresztül a dráma, de a bőröm alá kúszás érzete mégsem tudott kialakulni a végére még így, frissen lett apaként sem. Carlo Sironi rendező mintha kiadta volna szárnyaikat bontogató sztárjainak, Claudio Segalusciónak és Sandra Drzymalskának (aki mintha a Sexify-ban játszott karakterének szürkére hangolt utóéletét alakítaná), hogy a lehető legminimálisabb eszköztár felhasználásával alakítsák szerepeiket, ami, talán furcsa lehet ezt így visszaolvasni, de számomra már-már manírba hajlott. A pozitív oldalon nagy előnye az efféle minimalizmusnak, hogy amikor némi oxigénhez jutunk a történet során, az hatásosan csillog át az általános tompultságon, de hogy katartikus legyen, azt ne várjuk.
Összességében bár a Napsugár számomra felemás élményt hozott, erős témaválasztása, művészi szintű fényképezése (Pohárnok Gergely, bravó!) és a lassúdad, de okosan szőtt történetvezetés miatt jó szívvel ajánlom azoknak, akiket nem riaszt el a szociodráma besorolás. Lena gyermekének jövője derüljön ki mindenki számára a filmből, de ha a Kedves Olvasót esetleg megriasztottam a bevezetésbéli személyes élmények felemlegetésével, most már megnyugodhat: a miénk jól van.
A cikk eredetije az Ekulturán olvasható: Napsugár – ekultura.hu