Oscar-sorozat, harmadik rész: Náci ül a fűben – Jojo nyuszi bemutató

Az új-zélandi színész-rendező Taika Waititi munkásságán keresztül rendkívül szimpatikus gondolatiság szűrődik át. A Vademberek hajszájában a zsémbes Sam Neill pátyolgatja a társadalmi konvenciók ellen szó szerint rugdalózó fogadott fiát, a tavaly sorozatként visszatért Hétköznapi vámpírokon akárhányszor halálra tudom röhögni magam, a Thor: Ragnarököt pedig habár szerzői filmként nehezen tudom értelmezni, a nyolcvanas évek nosztalgiavonatját egy olyan időszakban ülte meg, amikor annak vágánya még nem rogyadozott a túlzott megterheléstől. Ezek a filmek – a Disney/Marvelt zárójelbe téve – kedvesek, humorosak és üzenetükben ott bujkál a szeretet, bajtársiasság és az összetartás eszméje.

Nincs ez másképp a legjobb film Oszkárjáért versengő Jojo nyuszinál sem, amiben a második nagy világégés vége felé igyekszik az ifjú Jojo (Roman Griffin Davis) náci fenegyerekké válni, miközben édesanyja az ő tudtán kívül egy zsidó kislányt bújtat a házukban. Szegény fiú nem az a kimondott harci gépezet, mivel először egy nyúl nyakának eltörésére mond nemet (innen a gúnynév), majd egy kézigránátot robbant magára, minek következtében azonnal le is szerelik a Hitlerjugendtől. Ha képzeletbeli barátja nem lenne mellette, hogy tartsa benne az (árja) lelket, sebei minden bizonnyal jóval lassabban hegednének, hiszen lelki terhei önmagukban kellően leterhelik: édesapja és nővére vélhetőleg odavesztek a háborúban, anyja (Scarlett Johansson, akit a legjobb női mellékszereplőként jelöltek díjra idén) pedig egyedül neveli, de érezhetően titkolózik előtte. Szerencsére ez a képzeletbeli barát hatásos beszédekkel tartja benne ébren a lángot, mivel nem más, mint… nos, Adolf Hitler.

Aki zajos, polgárpukkasztó beszólásokat vár a gonosz Chaplintől, esetleg csípős szatírát nézne, inkább kapcsoljon át a Nézd ki van itt-re, vagy olvassa el Moldova György Titkos Záradékát – itt a Führer mint a helyét kereső kamaszban élő nácizmus metaforája jelenik meg, ráadásul nem is túl sűrűn. Vannak persze humoros momentumai, de ezeknek javát hívhatjuk trailer-pillanatoknak is, merthogy a javukat már láthattuk a kedvcsináló szpotok során. Ez egyaránt elmondható a filmben látható mozgalmasabb képsorok többségére, ami pedig újdonság marad az laza koherenciával felépített kamaradráma anya és gyermek, anya és bújtatott, valamint kis náci és zsidó tizenéves közt, néhol feldobva viccesen izgalmas szkeccsekkel, mint például az SS házkutatása Jojo-éknál. Namármost igen, visszaolvastam az előző mondatot, és tényleg egyszerre tud humorforrás és gyomorszorítóan izgalmas lenni ez a jelenetsor – Waititi nagy bravúrja modernkori történetünk egyik legsötétebb időszakának röhejes abszurditásba fordítása, aminél csak az lehetett groteszkebb, amikor Hitlernek öltözve dirigálta a stábot.

Valamit azonban le kell szögezzek: a Jojo nyuszi egy gyerek-, vagy ha úgy tetszik, ifjúsági mű, ami szórakoztató formában edukál a nácizmus rémtetteiről, valahogy úgy, mintha egy marék rozsdás szöget (történelmi információk) lépes mézzel kevernénk össze (móka, kacagás, Hitler), hogy a felmondott lecke (népirtás, agymosás, Gestapo, nyomorékká lett veteránok) könnyebben csússzon. Ha ez erős kijelentésnek tűnik, ne feledjük, hogy a formátumból fakadóan valódi célközönségként legfeljebb kamaszkorúakról beszélünk, akiknek úgy az egy százaléka lehet titokban a múlt nagy krónikáinak rajongója, a többieknek meg Youtube-influenszerek mondják meg a frankót. Nem kétlem, hogy úgy hangzok most, mint egy kesergő öregember, de őszintén mondom, hogy nyitottan állok hozzá minden véleményhez, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag tőlem sem áll távol a millenáris-közeli korosztály által gyártott okoskodó videók nagyüzemi mennyiségben való fogyasztása. A fentiek tükrében ki merem jelenteni: ezeknek témája legritkább esetben a holokauszt.

Mindamellett, hogy nyilván nem (csak) ők fognak beülni erre a mozira, rá is fér a világra az események efféle relevanciában tartása, különben a végén olyan zárt közösségekben végezzük, mint a Fehér éjszakák kolóniája, és amerikai turistákat kell lemészároljunk a magjaikért. Na ezt tekintse meg az, aki már (jóval) elmúlt tizennyolc, alatta pedig jó szívvel ajánlom a Jojo nyuszit, Új Zéland legújabb szerethető gesztusát a világ felé, amiben Scarlett Johansson-nak sikerült annyira finoman adagolnia a német akcentust, hogy az talán megér számára egy szobrot. A Trópusi vihar után szabadon: sose told fullba a nácit.

Vissza a főoldalra