Rendkívül kellemetlen érzés, amikor az ember valami okosat próbál mondani, de valaki megelőzi ugyanazzal a sziporkával, márpedig éppen így jártam az Ígérem, hogy visszatérek kapcsán. A kritika egyik öreg motorosa foglalta össze a filmet néhány rövid bekezdésben egy tudományos magazin hasábjain, és a helyzet az, hogy nem csupán minden szavával értek egyet, de még saját beszámolómat is hasonlóképpen terveztem felépíteni az övéhez. Milyen faramuci helyzet! Ha újraalkotom eredeti véleményem az originalitás jegyében, önmagamtól távolodom el; ha meg nem, akkor a plagizálás rám vetülő árnyékán túl az olvasó sem kap többet üres szajkózásnál. Persze az én dilemmám semmi Sarah Loreau (Eva Green) francia űrhajósnőéhez képest, akiről igazából beszélnem kellene.
Sarah mélységesen szereti nyolcéves kislányát, Stellát (Zélie Boulant), akit lényegében egyedül nevel, mióta férjével (Lars Eidinger) különváltak. Konfliktusba akkor keveredik önmagával, amikor a Proxima program keretében lehetőséget kap egy évet eltölteni a Mars meghódításának előszobájaként a Nemzetközi Űrállomáson. A Proxima szóban (ami egyébként a film eredeti címe) rejlő kettősség tehát, hogy ami Sarah-t közelíti a vörös bolygóhoz, egyben élete álmának megvalósításához, az elszakítja őt lányától, akivel az évek során egymás támaszaivá váltak. Nem csak a szülői gondoskodásból fakadó szorongás miatt – amit a színésznő remekül közvetít – szívszorító ez a helyzet, hanem mert a kilövést megelőző felkészítés önmagában is rettenetesen kemény…
Amikor azt mondom, hogy különösen nőként, akkor saját értékítéletemet fogalmazom meg: a férfiak, köztük a szimbolikus jellegű mellékszereplőt alakító Matt Dillonnal, legalább ott vannak egymásnak, Sarah helyzete viszont már sokkalta izoláltabb, így megpróbáltatásai alatt végig nyitva áll a lehetőség, hogy visszatáncoljon, ami nemtől függetlenül érthető, elfogadható döntés lenne. Nagy erénye Alice Winocour harmadik nagyjátékfilmjének, hogy ennek feszültségét végig fenn tudja tartani.
Ez az erény ugyanakkor szerencsére nem kizárólagos. Az az arányérzék, amivel a rendezőnő anya és lányának kapcsolatát fókuszban tudja tartani, miközben hitelesnek tűnő képet fest egy űrhajós trenírozásának folyamatáról, példás. Teszi ezt úgy, hogy az Ígérem… sosem fordul feminista propagandafilmbe vagy a sovinizmus kritikájába, mi több, messziről elkerüli ezeket a címkéket. Az idén negyvenéves Eva Greent én eddig képregényfilmekből (a 300 és a Sin City folytatásai), illetve Bond-lányként (Casino Royale) ismertem, mely filmeknek talán mindegyikében elidőzött a kamera a francia színésznő keblein. Nos, ebből a szempontból Winocour műve sem kivétel, ám elismerésem mellett, hogy milyen remekül tartja magát főhősnője, nem éreztem öncélúnak ezeket a képsorokat. A nő lélekben általuk anatómiájában is hangsúlyosan különvált a felkészítés férfias világától, egyúttal anyaságának jelentősége újabb megjelenési formát kapott. Már említettem, de meg kell ismételjem, hogy mind Green, mind az őt körülvevő színészek remekelnek, de mégiscsak ő az, akin áll vagy bukik a produkció. Nos, véleményem szerint egyértelműen áll.
Az pedig, hogy a Proxima felemelkedik vele, vagy az űrhajós édesanya a földön ragad, derüljön ki a moziban. A felemelő szót így is, úgy is megérdemli a film, csak ne a csillagos ég látványát várjuk tőle: ez az utazás a belsőnkről szól. Aki pedig arra kíváncsi, hogy hogyan oldottam fel a bevezetőben taglalt saját dilemmámat, olvasson sokat a filmről (a nyomtatott sajtó meg fogja hálálni), vagy még inkább nézze meg. Sajnos az ART-mozik nem tudják megígérni, hogy visszatérnek.
A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/09/11/igerem-hogy-visszaterek