The Weeknd Hurry Up Tomorrow című filmjéről szeretnék beszélni – na meg arról, milyen felemelő érzés is tud lenni, amikor az ember végre felad egy túlhordott örömtevékenységet.
Állítom, hogy mióta az amatőr (ám kiemelkedően színvonalas!) internetes újságírástól javarészt visszavonulva már csak egy félig használt rajzlap hátoldalára írogatom a gondolataimat, kiteljesedtem. Rádöbbentem, hogy nemcsak a saját gyerekemet szeretem, hanem a többinek a sorsa sem közömbös számomra – ezért a Csíki Versünnep kisdiákjait igyekszem évről évre a felnőttekbe vetett hitük megőrzését célozva zsűrizni. Emellett hetedik éve dédelgetett, soha el nem készülő (kuss! de! el fog!!) Éjfekete tündérmese munkacímű regényemet napi szinten… nos, dédelgetem. Jól van, na, hagyjatok! A lényeg, hogy a számolatlan kötelezettség közül újra előkerült a filmnézés, írás és olvasás – és ettől ismét örömforrássá váltak.
Azon a szűk határmezsgyén, ahol még én rendelkezem az időm és energiám maradékával, igyekszem az igazán érdekes projektekre fókuszálni. Ilyen például Abel Tesfaye, alias The Weeknd Hurry Up Tomorrow című önéletrajzi ihletésű thriller-drámája, ami az azonos című lemez lejátszási lista vizuális kísérője, egyben Tesfaye önmagához zengett, visszavonulását megelőző hattyúdala. A film Az éjszaka határán alcímmel fut a mozikban – a lesújtó kritikai fogadtatásból kiindulva még egy rövid ideig. Nem állítom, hogy Az éjszaka határán mestermű lenne, elvégre volt szerencsém kínomban végigröhögni The Idol-t, amiben a szexjeleneteknél már csak a történetvezetés sikerült izzadtságszagúbbra.
Készen álltam rá, hogy Ábelünk saját orgánumán felbuzdulva ezúttal Lily-Rose Depp helyett Jenna Ortegát döngeti majd (ha nem is Rév Marcellesen, de) faszán komponált beállításokban, az értékelhetetlen lezáráskor búgó basszusok közt terebélyesedő üres melodrámába zuhanva. Nekem meg pisálnom kell közben.
Nos, a nyitó epilepsziaveszély-felhívás cseppet sem túloz: Az éjszaka határán olyan vizuális offenzívával támadja az ember érzékeit, hogy abba a gyomrom belebukfencezett. A nyitójelenetek során Tesfaye egy boxmeccsre készülve spannolja magát az öltözőben; edző-menedzserének testprotektorán csak úgy záporoznak az ütések. Ikonunk ezután kivonul a ringbe, ami persze egy több(tíz)ezres fellépőhely színpada. A kamera tovább pörög körülötte, a fények vakítóak, a sikolyok arctalanok: „a sztárt” látszólag élteti csupán a felé üvöltő elismerés, valójában hermetikusan elzárja őt saját diszfunkcionális mikroverzumába. Annyira klausztrofób az élmény, hogy nézni már-már felemelő.
Ami keveset tudok a The Weeknd munkásságából, azt (nyilván) magam is a dalszövegekből, illetve a publikus imázsról csordogáló hírekből raktam össze. Mértéktelen partizás, drogozás, magányba torkolló felszínes élvhajhászás, fájdalom, az ebből fakadó éneklési képtelenség, a reflektor összezúzásának igénye… A média közvetítette képből ítélve a csillogásra épített imázs szétzuhanóban, a dalok pedig ezzel a deklasszálódási folyamattal önazonos módon tudósítanak a mélybe vezető lépcsőfokokról. Ha ez igaz, igazán mélyen csakis a csúcson lehet az ember.
A hatodik érzékem mégis azt súgja, Tesfaye egoja mindezen nyomás alatt sem zsugorodott, tehát még ha premier plánban, a nagyképernyőn tárulkozik is ki – sőt, főleg akkor –, a világ köréje kell hogy épüljön, mert ő képtelenné vált a normalitásba való visszaforgácsolódásra. Hogy is létezhetne a kilenctől ötig életforma számára? Nem ugyanazt a csatornát nézi, mint az őt a sztratoszférába emelő milliók. Egy olyan személyiség problémáit, aki egyszerre tartózkodik távol és közel az őt istenítőktől, közel sem egyszerű dolog átélhető módon megjeleníteni.
Tesfaye kisívű, kamaradráma-románca a filmben a Jenna Ortega által alakított fanatikus rajongóval mégis át tudta adni ezt, ráadásul oly módon, hogy az örök érvényű problémákat, tanulságokat tud felvillantani. A projekt, bár nem mentes az önreflexiótól, mégsem érezni, hogy picsogni vágyna saját nevén futó anti-főhőséről: Tesfaye belerúg saját korábbi, látványosan félresikerült színészi próbálkozásába, leveszi a keresztvizet toxikus párkapcsolati sémáiról, de közben sem megváltásért, sem alamizsnáért nem könyörög. A tragikum beleszövődik a ritmusba – törött szívek darabkáin táncolunk.
Bár Az éjszaka határának második, valóban bezárkózó felvonása erősen flörtöl a komikumba fordulás kockázatával, végül mégis megugorja a lécet. Sikerrel mutatja be egy sérült, a showbiznisz által épphogy a felszínen tartott álarcember felismerését, hogy a maszkja maga vált az arcává, és többé fogalma sincs, mit talál mögötte.
Akár rajongóként, akár fanyalgóként szemléljük, ez korrekt teljesítmény.
Az éjszaka határán: 7.5/10 csík porcukorral kevert sütőpor
Fun fact disznoszauruszoknak: A Hurry Up Tomorrow CD-kiadása jelentősen eltér a streamingen hallgatható változattól. Rövidebb, kompaktabb, és néhány dalba is belenyúltak.