Gyerekkorom rikító képei, avagy életem első synthwave bulija (ahol úgy egy órát töltöttem)

(Stranger Synths – Party in the Upside Down, 2019. november 30, Dürer Kert)

Esőben fürdő, neonfényeket visszatükröző szürkésfekete aszfalt. Piros, felnyílós lámpájú Mazda. Jóvágású, szögletes állú fazon feltupírozott séróval, robotkarral. Nagymellű szőke modell fitnesz-bikiniben (az ő haja még durvábban fel van fújva, mint a csávóé). Kigyúrt, bőrkabátos óriás egy olyan fénymotoron, mint amit a Tron-filmekben látni, a dzseki alatt a dagadó izmokat leszámítva nincs semmi. Ghostbusters felvarró valakin, valahol. Tengerpart, kondipark. Mindenki gyönyörű és smárolnak. Izzadtság, Coca Cola. A Drive Ryan Gosling-gal, Szörnyecskék, apád kazettás magnója, Knight Rider.

A fenti mondatoknak ha akarjuk, van közük egymáshoz, ha nem, akkor nincsen. Aki szeretne értelmet fugázni közéjük, az a nosztalgia kétélű fegyveréhez nyúljon, hiszen a nyolcvanas évek gyermekei felnőttek, komoly vásárlóerőt képviselnek, és itthon egy extra csavarként át akarják élni mindazt, amit amerikai társaik anno a filmekben. És aki azt hiszi, hogy csak ők, nagyot téved: ugyanazzal a lendülettel, amivel a mai harmincon felüliek igyekeznek visszamenőleg megszépíteni a gyermekéveiket, tizen- és huszonéves kortársaik velük együtt vágynak egy egyszerűbb, szebb életbe, amiben még nem ítélte őket társas magányra a technológia, és omlott rájuk a bolygó ökoszisztémája. Valamikor réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban minden jobb volt, mindent szabadott, ma meg egy átlag „buliban” a belvárosban még feszültebbek az idegek, mint otthon valamelyik képernyőt bámulva, és ezt a helyzetet láthatólag csak temérdek alkohollal vagy kifejlett szociopátiával lehet elviselni. Welcome to the future.

A synthwave tehát az ábrázolt formában egy sosem igazán létező korszaknak a vonzerejére igyekszik rájátszani, a nyolcvanas évek vizualitását ötvözve a modern elektronikus tánczenébe oltott szintipoppal. Teszi ezt egyre többeket bevonzva, így aztán majmolja is a stílust Gáspár Lacitól Taylor Swift-ig boldog-boldogtalan, hátha herótja lesz embernek az egésztől fél éven belül, mint a tejesdoboz oldalára nyomtatott Csubakkától. Nem baj, láttam már termék életgörbét életemben, tudom, hogy a bedőlést egy kiegyensúlyozottabb feltámadás követi, így nem hagytam, hogy a tömegvonzás eltaszítson, és egy hűvös, esős november végi estén drága feleségemmel és két kedves cimborával fejest ugrottunk a még bőven felfutó vonulat egyik nagyobb hazai rendezvényébe a Dürer-kertben. A napom java része egy olyan novellának a megírásával telt, amiben a főhős korai emlékeit teszik reálissá a múltba meredés rózsaszínszemüveg-effektusát ellenpontozandó, ugyanakkor a synthwave-zenét kimondottan szeretem, szóval kíváncsian vártam, milyen irányba befolyásolja majd ilyenformán enyhén szólva billegő hozzáállásomat az este.

Az esemény majd’ éjféltől került meghirdetésre, így este tíztől a Dózsa Söröző nevű, többnyire gimnazisták által frekventált helyen terveztünk alapozni. Egy-null a nosztalgiának, itt ugyanis már nagyon szerettem volna a múltban lenni, amikor még a “néha egy tinédzser összetör-összehány valamit” esete kivétel volt, nem pedig szabály. Míg asszonyom másodmagával helyet foglalt a csocsóasztallal-zenedobozzal terhelt epicentrumtól legtávolabbi ponton, ketten indultuk el italt szerezni, ami a sorban állásnak köszönhetően pontosan háromnegyed órát vett igénybe. Az egyszem felszolgáló hölgyet az idegösszeomlás közepén kaphattuk el, mivel folyamatosan magában beszélt, választ csupán véletlenszerűen várva a környezetétől; környezet alatt pedig egy csapat félmeztelenül lakodalmas zenére verető kantársulatot, egy folyamatosan rasszista szidalmakat ordító, félbetört üvegpohárral hadonászó elmebeteget, a világ legidegesítőbb hangszínű diáklányát, és szerencsétlen jómagunkat értem. Egyre lehetetlenebbnek tűnő küldetésünk alatt betért a helyre egy társulat a saját üveg Jägermeister-ükkel, amit az egyik asztalnál nyugodtan el is fogyasztottak, majd a hatástól megrészegülve távoztak. Így tettünk mi is, talán nem kell részleteznem, hogy a soha vissza nem térés egyöntetű eltökélésével.

A Dürerbe érkezvén a szűnni nem akaró ugrándozásból rögtön feltűnt, milyen remek hangulatú buli zajlik éppen a bejárattal szemközti teremben, de erről később. A ruhatárazást követően az egyik bárpultnál lenyugtattuk a Dózsában felkorbácsolt idegeinket, majd hátra kanyarogtunk a nagyterem bejárata előtt kígyózó sorig, ahonnan rövid toporgást követően jutottunk be a fő attrakciónak helyt adó terembe. Ennek hangulatát jellemezze helyettem a szervezők Facebook-oldala:

„Bulizz az Upside Downban! Táncolj Hopper rendőrfőnökkel és Elevennel! Egy különleges retro party amit a Stranger Things, a Netflix egyik legmenőbb sorozata inspirált. (…) Karácsonyi izzók, BMX, Stranger Things cosplay, retro játékgépek és egyedi fotófal a teljes Upside Down élményért.”

Szemben tehát DJ-pult a pulpituson, mögötte Quixotic, vagyis a (meglepetés, meglepetés) harmincas Miklósy Krisztián, a műfaj legprominensebb hazai képviselője. Ő egyébként nem vicceli el a retrós életérzést, amit a kocsija miatt azért eléggé irigyelek (a képet az Indextől kölcsönöztem):

Stranger Synths

Na itt lett minden elrontva, merthogy az újabb csatlakozó hogy-hogynem a rockdiszkóból került elő, ahol egyik táncolós-tombolós klasszikus pörgött a másik után, és bevallom az én csakráim ezekre nyílnak igazán, főleg ha valaki ott csápol mellettem. Mindjárt több ilyen is akadt, elsősorban kedves feleségem és egy szimpatikus, szintén véletlenül feltűnő kolléga személyében, úgyhogy itt órákra elvesztettük egymást a szintipartival. Hiába, azért csak megült itt is a buli egy idő után, nem lehet minden szám a kedvencem, úgyhogy gyorsan ki is használtam a lehetőséget, hogy visszatereljem az asszonyt a kompjúterizált témák felé, hogy legyen valami létjogosultsága ennek a beszámolónak. Megdöbbentő módon továbbra is emberek álltak a potmétertekergető sráccal szemben, aki éppen a Stranger Things főtémáját bolondította meg kemény basszusokkal, amivel nincs is baj, de a Duffer testvérek sorozata számomra nem tudott sokkal többet adni a pofátlan divatnyolcvanasévekezésnél, és hiába viselt világító keretű partiszemüveget az egyik résztvevő, vagy a Szárnyas fejvadász replikánsán látotthoz hasonló esőkabátot egy másik, hangulatemelésnek ez már kevésnek bizonyult, az energiaszint és stílusbeli törést nem tudtam magamba integrálni. Visszatértünk tehát a gitáros vonalhoz, ami meg közben Prodigy-emlékestté (hajnallá?) avanzsálódott, és mivel az angolok zúzatásaira is kiválóan lehetett rikácsolva ugrálni, maradtunk.

A taxi valamikor hajnali négy felé tett ki otthon, a konklúziónk pedig az lett, hogy többet kéne rockdiszkóba járnunk, ami nem pont a synthwave hírnevét öregbíti. Azonban ahogy ezeket a sorokat írom, megint csak az pumpál felém a hangfalakból, szóval nem tudom… talán csak az a közösségépítő erő nem jött át szombaton a Dürerben, ami elvileg mégiscsak az egésznek az alapját kéne, hogy adja. Az is lehet, hogy a metálos csábítás bizonyult túl erősnek, esetleg az ingerküszöböm magas a DJ irányába történő egy helyben toporgáshoz. Nem akarok igazságtalan lenni, mert nekem az elektronikus zenei szerveződések nagy általánosságban a szabadtéren működnek inkább, ha bárhol, de semmiképp sem a négy fal között. Nintendóm meg itthon is van, ahol csak a kiválasztott kevesek látják, mennyire béna vagyok vele. Bezzeg tíz évesen, 1992-ben…