Guy Ritchie úri murija, azaz a suszter, a kaptafa, és két füstölgő puskacső

Guy Ritchie olvasatomban az a rendező, aki pár évente teljesen oké, zsánerükből fakadóan érthető szintű, ugyanakkor az ízlésem szerint feleslegesen erőszakos gengszterfilmekkel örvendezteti meg a nagyérdeműt, időről-időre elvállalva néhány nagyobb költségvetésű projekteket, hogy aztán újra alámerülhessen a cockney alvilág elképzelt bugyraiba. Az ezek melletti szükségszerű eltévelyedései az utóbbi időkig magukon hordozták sajátos stiláris kézjegyét (Robert Downey Jr. Sherlock-filmjei, Az U.N.K.L.E. embere, Arthur király – A kard legendája), míg végül be nem adta a derekát (hátsóját? lelkét?) a Disney-nek, és meg nem született tavaly az élőszereplős Aladdin. Úgy tűnik, ő is érezte, hogy ezúttal túl messzire ment, és hogy a szerzőinek morális kataklizma kockázata nélkül aligha nevezhető musical lehet az, ami miatt Kelet-London utcai bandái ipari mértékű lincselésben részesthetik, fogta hát azokat az elemeket, amiket a dokkmunkások gyermekei favorizál(hat)nak, és kotyvasztott belőlük egy amolyan klasszikus Guy Ritchie-filmet.

A recept ezúttal a következően alakult: végy egy főhőst, Mickey-t (Matthew McConaughey), aki mélyről jőve emelkedett drog-kingpinné, ennek ellenére nem feledkezvén el a gyökereiről, ami abban nyilvánul meg, hogy ugyan anno a konkurenciát kemény kézzel kinyirbálta, mára becsületes fűnepper lett. Mickey krédója szerint a gyep még nem ölt meg senkit, és amúgy is heteken belül legalizálják, szóval a felépülő erkölcsi keszekuszaságban ő a kvázi-jófiú, aki spin doctor jobbkezén, Ray-en (Charlie Hunnam) keresztül uralkodik, míg Ray-t meg nem zsarolja egy éles eszű, ám álnok firkász, Fletcher (Hugh Grant), aki jóval többet tud, mint illene, vagy ami szavatolhatná a testi épségét. A történet legelején jön az első csavar: cockney-keresztapánk kedvenc bárjában üldögélve kap egy golyót a fejébe, ezáltal elpazarolva egy hibátlan gusztussal fényképezett korsó világost, na meg utat engedve a területéért folytatott harcnak. Ugyebár Ritchie-dramaturgiát követünk az időben történő ide-oda ugrálással, azaz miközben, mielőtt, és mialatt a csata zajlik, Grant karaktere szállítja a narratívát, beavatván Ray-t (Hunnam) nyomozásának részleteibe, ami hol pontos, hol pedig félrevisz, bizonyos jelenetsorok „visszatekerését” eredményezve. Ahogy pörgő, ámde nem kapkodó ütemben haladunk előre, újabb fűszerek kerülnek az alaplébe a rendezőtől megszokott eredetiségű karakterek formájában: ilyen az Edző (Colin Farrell), aki küzdősportos Youtube-erek egy csapatát viszi bele a bandaháborúba, hogy kimentse őket a nagyobb bajból (he?!), a kínai maffiozó Száraz Szem, és így tovább, nem akarom lelőni a többit, megteszi ezt a filmben helyettem más. Egy ponton visszakapcsolódunk a cselekmény jelenébe, hogy részemről aztán legfeljebb tippjeim legyenek, vajon mire fut ki az addig épp csak szemfogait villogtató erőszakorgia, mert ez a világ számomra annyira távoli, hogy szurkolni nehezen tudnék benne bárkinek.

Talán ez az Úriemberek legnagyobb hátránya: játékosok, ügyeskedők és szociopaták igyekeznek egymás nyakára taposni benne, ami kétségkívül rendkívül szórakoztató módon lett ismét prezentálva, ám a végén úgy álltam fel, hogy ha tanultam is valamit (ööö… ne szórakozz a gengszterekkel?) azt már sokadszor tettem ugyanettől az oktatótól. Gyanítom tehát, hogy mindennemű műveltetői szándékot hanyagoltak az angolok, szó szerint keményen ráfeküdve a szórakoztató vonalra, ami nem baj, de nem is erény. Azért nem erény, mert ezt a fajta „mindig van egy titkos barát, vagy szövetséges, aki nem várt módon húz ki a szószból” megoldást láthattuk már felhigítva elégszer (Ritchie saját művein túl elég az Ocean-sorozatra, esetleg Vin Diesel opuszaira gondolnunk), és amit most kaptunk, az ugyanennek a formulának a szépen kimunkált, tökéletes ritmusérzékkel adagolt legfrissebb alkalmazása. Nem remekmű, pedig a Ravasz az agy, a Blöff, a Revolver és a RocknRolla után lehetne az is, elvégre nagyjából konstans minőségben produkálni egymáshoz nagymértékben hasonló termékeket legyen inkább a McDonald’s filozófiája.

Ezzel együtt örülök Ritchie visszatérésének, mint ahogy – az egészége érdekében – remélem teszik ezt a brit munkásosztály tagjai is. Finom lett az Úriemberek, nem kell megjavítani, ott van a helye az életmű kiemelkedő darabjai közt, és hogy a következő szerzői művével merre rugaszkodjon el a bevált sémától (komorabb legyen? még kevésbé vegye magát komolyan? engedjük el teljesen az Ocean-vonalat?), azt ráhagyom a direktor úrra. Elvégre egy úriember nem tapintatlankodik.

Vissza a főoldalra