Gunda, avagy húst enni disznóság

Nagyanyám vasárnaponta hajnali ötkor kelt, és vágta át az ebédre szánt tyúk torkát, míg mi aludtunk. Olykor többét is. Mire tíz óra körül felébredtem, már rotyogott a lassú leves, amit anyám ebédnél kifejezéstelen arccal magasztalt még azelőtt, hogy megkóstolta volna. Más haszonállatot az időnként a tyúkólban feltűnő kacsákon kívül nem tartottunk, éppen elég volt a két házzal arrébb roncstelepet üzemeltető szomszéd disznajainak szagát elviselni nyaranta. Macskából folyton ingázott néhány az út túloldalán kezdődő erdő és a kert között, hasonmód megbízhatatlanul ragaszkodva nagyanyámhoz, mint az élethez. Kutyából viszont csak Picúr, a kis tarka nőstény élt a hátsó udvar melletti karámba elzárva, állítólag azért, hogy ne ugrálhassa össze a ritkán érkezőket. Szerintem inkább benne látta özvegy nagyanyám a mindig jelen lévő igazi társat, amit alátámasztani látszik, hogy miután szép kort megélve elpusztult szegény, a karámja lakatlan maradt.

A legfontosabb társbérlő tehát a kutya volt, vele beszélgetett leggyakrabban a magára maradt gazdasszony, a szomszéd Jucika mellett, de a macskák is megtanultak nyitott füllel járni, amennyiben nem kívánták kihagyni az etetést. Utánuk a sorban a csirkék és a dölyfös arroganciával kérkedő kakasok is kaptak a kora reggel és késő délután esedékes szabad kapirgálás közben néhány kedves szót, morzsákat az öreg bújából-bajából. Rend és hierarchia uralkodott a ház körül csakúgy, mint a Viharsarokban meghúzódó idős asszony lelkében. Húst jószerivel sosem vásároltunk. Amit megettünk, annyit bőségesen kitermelt a kert meg az ól, többre pedig – élelem tekintetében legalábbis – nem vágyott a család. Kivételezett helyzetben voltunk.

Aztán apám és anyám zajosan elváltak, a nagymama pedig követte négylábú, tarka bizalmasát. A viszonyok romlása pestisként fertőzte meg az egykori szeretteket; szétszéledt az asztaltársaság, és vele együtt megszűnt az étkezésen alapuló egység. Valamivel később mégis ezen alapra építkezve kezdett foglalkoztatni, milyen elengedhetetlen, (felénk) magától értetődő, ugyanakkor komplex tevékenység az étkezés. Ideológiák csatározásának témája, iparágak agymosásának eszköze, elemei vallási előírások, szimbólumok, létünk, örömünk és fejlődésünk egyik legfontosabb alapköve, és még sorolhatnám.

Lelki fejlődésünk szempontjából talán az evés alkalmait megelőző hálaadás lenne a leghasznosabb adalék, amivel megajándékozhatnánk magunkat és a világot, hiszen a túltermelésnek, a javak egyenetlen elosztásának csupán egyik vetülete az állatok tömeges legyilkolásával együtt járó pazarlás. A másik a fogyasztási lehetőségek látszólagos végtelensége által kiváltott apátia, ami egyfelől indokolt (az állati vagy növényi eredetű takarmány felett sajnálkozó szélsőséges esetben akár éhen is halhat), másfelől embertelenné tesz, és fenntarthatatlan követelményeket ró a bolygóra. A Gundát több szinten értelmezhetjük; én elsősorban az állati áldozatvállalásra adott emberi válasz kontextusában tettem, teszem.

Viktor Kosakovskiy orosz dokumentumfilmes egy farmot épített Norvégiában legújabb projektje színhelyéül, ahol relatív szabadságban él Gunda, a kicsinyeit a nyitó képsorokban megellő anyakoca, néhány csirke és egy kisebb csordányi tehén. Ha azt mondom, hogy ők a film sztárjai, nem túlzok, ráadásul saját nyelvükön „narrálnak”, és fekete-fehérben kerülnek bemutatásra. Elnézést minden művészi érzületű tenyésztőtől, de ki kell jelentenem, hogy csirkéket ilyen szépen még soha nem kaptak lencsevégre, de mégiscsak kotkodákoló tollasokat figyelünk, még ha az egyik féllábon akrobatizál is. A viszonylagos eseménytelenség – értem, a karámból szabaduló tehenek futni vágynak – és az egzotikum teljes hiánya lassú tempóval súlyosbodik, ami biztos kézzel vezet bele a drámai végkifejletbe.

Az a véleményem, hogy egy fantasztikus erejű rövidfilm bújt meg ebben a dagadósra pakolt szénabálában, aminek másfél órás hosszát csak feltételezéseken keresztül tudom indokolni. Így kerültek hozzánk közelebb az állatok? A kifinomult képi világ megmutatta eddig ismeretlen szépségüket? A paradicsomi körülmények érzékletes prezentálásának kellett volna elaltatnia balsejtelmeinket? Bármelyik megoldás – a fel nem soroltakon túlmutatóakat is ideértve – helytálló lehet, de én ezt a formaválasztást sokakat elidegenítőnek tartom. Bárminemű aláfestőzene nélkül – kiragadott példa – percekig röfögve szopó malacokat figyelni tőlem legalábbis különleges elhivatottságot kívánt, no nem azért, mert a jelenség Hans Zimmer-i fanfárokat igényelt, hanem mert a lassúság türelmetlenné tett ahelyett, hogy az üzenetet mélyítette volna el. Hogy teljesen leromboljam saját nimbuszomat, Távmozis felvétel lévén egy ponton elindítottam a háttérben a brit Kaya Project Elixir című lemezét, amit a záró felvételekig nem is igen akaródzott kikapcsolnom. Akkor viszont rendkívül.

A végére ugyanis lassan, csendesen, de gyomorba markoló tragikummal érett be a történet (amely dokudráma inkább, mint dokumentumfilm) mondandója. Hogy ki és mit kezd vele, arról szívesen bonyolódnék hosszabb eszmecserékbe. Most annyival zárom soraim, hogy a végkifejlet engem azóta sem hagy nyugodni; a nagyanyám a vidéki portáján a tyúkokra lesújtó szükségszerű, sebes villanással lecsapó kíméletlenségből a Gunda világában csupán a kíméletlenség maradt. Ez a világ pedig már nem a disznóké, hanem az emberé.

A cikk eredetije az Ekulturán olvasható.

Vissza a főoldalra