Pista bátyámmal kialakult egy közös szokásunk, mely szerint kizárólag bűnrossz filmeket nézünk meg együtt. Habár a karácsonyi Rémecskék-maratont nem sikerült összehozzuk, a Ragadozók, a Rambo V, vagy épp a Venom emlékei kellemes elégtétellel töltik el a belső kritikusainkat, akárhányszor felidézzük őket. Hasonló elvárásokkal elsején este kocsiba vágva magunkat aztán óriási koppanás lett a vége az Aszfalt királyai megtekintésének, merthogy ez utóbbi nemhogy nem nézhetetlen, de az idei év egyik titkos favoritja, emellett pedig minden idők legjobb versenyfilmjeként sem biztos, hogy sikertelenül rajtolna. Így már szinte érthető, miért fut minden este teltházzal az Alléban a feliratos verzió még a félórás felvezető reklámblokk ellenére is – mi jó öt percet késtünk a jegyátvételről, és majdnem az elején el is vesztettük a versenyt, kitartó küzdelemmel és tűpontos reflexekkel csapva le végül két felszabaduló helyre az utolsó pillanatban… kis adrenalinpumpáló előjátéknak ez nem volt rossz, de az igazi autorgazmus csak ezután kezdődött.
Történetünk a hatvanas évek közepén játszódik, amikor még a legtöbb kocsi nem úgy néz ki, mint valami elcseszett villanyborotva (ahogy azt Mickey Rourke megfogalmazta a Sin City-ben), de a kor fiataljai mégsem elégedettek: a Ford családbarát megoldásai egy ezerötös Lada bájával vonzzák őket, pedig ők egy versenygyőztes sportautó nimbuszából szeretnének egy szeletet az ülepük alatt tudni – legalábbis a cég marketingese szerint. Az ötlet, illetve a Ferrari csődközeli helyzete meggyőzi az aktuálisan regnáló Henry Ford II-t, hogy ajánlatot tegyen az olasz csődörnek, ám az cserébe totálkárosra töri az amcsi góliát egóját, ráadásul a Fiat-nak adja át a kormányt, ezzel csúnyábban kijátszva partnerét, mint egy a milánói világkiállításra érkező brazil prostituált. Ettől persze a vezér Ferrari-színűt lát, és bosszúból nem haboz felbérelni a szívproblémái miatt sportautóépítésre áttért egykori versenyzőt, Carroll Shelby-t (Matt Damon), hogy építse meg azt a csúcsgépet, amivel a Ford elporolhatja az öreg Enzo csapatát a 24 órás francia Le Mans-on.
Ezen a ponton jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon miért drukkolnánk Európa közepén egy többnyire rendkívül antipatikus cégemberek által vezetett tömegtermelő behemótnak, hogy földbe tiporjon egy nagy műgonddal, kétkezi munkával, családi vállalkozásban csodálatos sportautókat gyártó manufaktúrát. E látszólagos dilemmát a film rendkívül elegánsan oldja fel a saját viszonyrendszerén belül: a pénzemberek és a versenyzők kapcsolata olyan érdekházasság, aminek háttércsatái legalább annyira izgalmasak, mint egy kétszázötven mérfölddel bevett hajtűkanyar látványa, így a dráma az üzletemberek kakaskodása helyett a versenyzők kihívásaira fókuszál. A felek közti konfliktusok gyújtópontja többnyire a versenyistálló brit bérpilótája, Ken Miles (Christian Bale), aki szakmai alapon egy szempillantás alatt belemászik beszélgetőpartnerei arcába, viszont amikor nem autóban ül, olyankor leginkább autóban ülésről álmodik, de minimum épp szétkap vagy összeszerel valamit, aminek kerekei vannak. A volán mögött aztán ott pörög vele a normandiai partraszállás során begyűjtött összes démonja, valami elképesztő szakmai tudással kiegészülve – egyszóval komoly drive-ja van, de a füstje igencsak csípi az executive-ok szemét.
Ha van ok, amiért ezt a filmet csak eredeti nyelven érdemes megnézni, az az ő játéka, ugyanis fergeteges, amit „angolként” letol. Amennyiben pedig a mozi mellett keresünk érveket, a fülünkre hagyatkozzunk: természetesen a száguldás is jobban beránt a sokméteres vászonról, de a motorhangoktól remeg be moziszék és vintage-csoda szerelmes szív egyaránt. Néhány hónappal ezelőtt jártam a tengerentúlon, ami jelentősen megnövelte a modern motorremekek iránti ingerküszöböm, de a hatvanas évek amerikai járműveinél egyszerűen nehezen tudok szebb gépészeti konstrukciókat elképzelni, itt pedig nem keveset felvonultattak statisztálni (illetve sajnos darabokra törni). Így ha nem a versenypályán száguldozunk, akkor sem fordul unalomba a képi világ, tehát minek is kellene színes egyéniségeket, (megtörtént eset révén az élet által keretezett, de mégis) fordulatos történetet, tűzpárbajszerű, vagy épp sziporkázó dialógusokat írni? Hát azért, mert mestermunkát hozunk létre, nem holmi gyorsan lekopó gumicsíkot a betonon.
Márpedig ha James Mangold filmje nem lesz ott az idei oszkárosok között, annak valószínűleg az lesz az oka, hogy rendkívül fehérférfi-orientált film, egy szem szimpatikusan emancipált női karakterrel. Sehol egy, az éppen divatos kisebbséget képviselő féllábú, halálos beteg árva, akinek – amúgy viszonzott – szerelmét egy villáskulcs iránt ellehetetleníti a gonosz nagyvilág. Helyette van Mollie Miles (Caitriona Balfe), aki érzelmes, intelligens, humoros, ugyanakkor a félőrült zseni Bale életének legfontosabb sarokköve. Nélküle a férfi családja (amellett, hogy nem is lenne), és élete egyaránt jó eséllyel széthullana. Ha lehet egy kérésem, Hollywood, idén inkább ezt a fajta archetípust erőltessük, mert öröm az ilyenre felnézni. Na meg az Aszfalt királyai szintű alkotásokat, mindegy is, hogy milyen műfajban.