Kicsit bajban vagyok a Mások élete Oscar díjas rendezőjének, Florian Henckel von Donnersmarcknak új nagyjátékfilmjével kapcsolatban: a Mű szerző nélkül mondandóját tekintve annyira sokrétegű, hogy úgy érzem, szinte bármelyik irányból elkezdenék valamiféle olvasatot kihámozni belőle, értelmes konklúzióra tudnék jutni.
A felszínen a német képzőművész, Gerhard Richter által inspirált fiatal festő, Kurt Bahner (Tom Schilling) útkeresését követjük végig a történelem viharain keresztül, ahogy két totalitárius rendszert is átvészelve igyekszik kialakítani a saját látásmódját, ami talán nem meglepő módon megköveteli tőle a saját démonaival való szembenézést. Amennyiben nem tesszük itt ki a pontot, a következő megfejtési szint már általánosabb: az elnyomó diktatúrák táptalajában élősködő, vagy épp az alatt elevenen eltemetve fulladozó egyén sorsának tragikuma ugyanis elválaszthatatlan Kurt személyétől. A világégés után az NDK-ban létrejövő társadalmi/politikai berendezkedés tovább görgeti azt a traumát, amibe a fiú gyakorlatilag beleszületett, így felnövésének elengedhetetlen feltételévé válik vagy az önfeloldozás, vagy az igazságtétel.
Nem kell, hogy újdonságként hasson, hogy az éppen aktuális korszellem a családi kötelékeket mengelei szikével trancsírozza, majd Marx-Engels összesével ütlegeli: láttunk már ilyet korábban a vásznon, a borzalmakkal szembeni kiállás üzenetén túlmutatva azonban („Sose fordítsd el a fejed”), pusztán az újszerűség szempontjait szem előtt tartva számomra érdekesebb volt a festő eszmélésének személyes üzenete.
És ha már a traumát emlegettem korábban, a film első harmada meglehetősen kényelmetlen érzeteket keltett bennem – a gyermek Kurt és családjának nácizmus általi pokolra taszítását nézőként vele együtt kell végigélnünk, de a gonosz ezáltal kap emberi arcot Seeband professzor (Sebastian Koch) képében, aki a genetikailag alacsonyabb rendűnek ítélt betegek felett hóhérkodó fasiszta orvosként a férfi életútjával párhuzamosan menekíti át magát a szovjet rendszerbe. Fiatal felnőttként később a festő és a professzor sorsközösségbe kényszerülnek, újabb kontextust adva az eseményeknek a gyermeki naivitást gátlástalanul manipuláló, a saját lányán abortuszt végrehajtó pszichopata bemutatásával. Hogy a fentiek mellett a kapitalizmusba öltött modern művészeteknek szórakoztatóan önreflexív fricskázása is belefér ebbe a grandiózus csomagba, az a rendezői arányérzéknek, és a(z általam csak néha túlnyújtottnak érzett) háromórás játékidőnek tudható be.
Az Oscar-jelölést nem csupán a nagyívű ambíció tankönyvbe illő megvalósításáért, hanem azért a gondolatiságért is indokoltnak tartom, amit a film bennem elhintett. A Kurttal és családjával szemben a negyvenes évek elején elkövetett bűntetteket a kommunizmus terrorja konzerválta, ám a Nyugat zavarba ejtő szabadsága sem volt képes semmissé tenni. A férfi mindezek ellenére, vagy éppen ezért a fényképeken őrzött emlékeinek realista újrafestéséből fakadó siker küszöbén sem árusítja ki a múltját, művei így mintha kallódó pillanatokként lógnának a semmiben – ahogy egy „műértő” megfogalmazza, szerző nélküliek, mintha bárki készíthette volna őket. Ő azonban az egész életében keresett igazságot befelé kiteljesedve éli meg; drámája úgy oldódik fel, hogy közben a tűzijáték elmarad: nincs cirkusz, se kenyér, csak a mindennél hangosabb belső béke. Az egó kultuszát ugyanis hiába hívjuk szabadságnak, önismeret híján a lehetőségek végtelenje sem több zsákutcánál. Engem ehhez a konklúzióhoz vezetett Kurt Bahner kálváriája; vonja le ki-ki a saját tanulságát a vetítést követően.
A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/10/10/mu-szerzo-nelkul)