100 dolog (amit harmadszorra sikerült megnéznem)

Ők a dédszüleim. Ötvenhét tárgyat birtokoltak. Túléltek egy világháborút, majd az azt követő inflációt, de kárpótolta őket a hitük Istenben, és egy jobb életben a halál után. Aztán érkeztek a nagyszüleim, akiknek kétszáz tárgyuk volt. Csakhogy jött Hitler, akinek hála a nagyszüleimnek semmijük sem maradt. Ám túltették magukat ezen, mert hittek a jövőben, és az eljövendő bőségben. Őket a szüleim követték, akik hatszázötven tárggyal rendelkeztek, míg fel nem húzták a falat, és rájuk nem szállt a Stasi. Mégis, mindez rendben volt, mert bekövetkezett az egyesítés, ami elhozta a szabadság ígéretét. Erre itt vagyunk mi. Átlagosan tízezer tárggyal rendelkezünk. Van bőségünk, szabadságunk. Itt a jövő! És akkor most…?

Szabad fordításomban (a filmet németül, angol felirattal láttam) a fenti gondolatokkal kezdődik Florian David Fitz író/rendező/főszereplő 100 dolog című német játékfilmje, ami a boldogság keresésének tükrében járja körül az ember és technológia viszonyát. Ironikus módon az átlagos felhasználói élményen túlmutatva éltem meg a vázolt dilemmákat, így mélyen bele tudtam élni magam a témába. Először is a szeptember másodikára kitűzött sajtóvetítés a kópiával felmerülő technikai akadályok miatt elmaradt. Mivel épp megkésett nyaralásunkat terveztük a feleségemmel, megörültem a forgalmazó által beígért online megtekintési lehetőségnek, ám ebből sem lett semmi, a pótvetítés alatt pedig már tíz kilométerrel az óceán fölött repültünk. Ezen a ponton azonban mentőövet dobott az okoskütyük felkorbácsolta globalizáció, és a gép videótára a nemzetközi produktumok kategóriájában nem volt rest felajánlani a fenti alkotás megtekintését. Paradox? Kísérteties? Gyanús? Akárhogy is, életem párjával mindketten megörültünk, mivel ő eléggé sárgul az irigységtől, mióta egyedül járok ingyen mozizni, én meg unom előtte ezt a tényt letagadni.

El is indítottuk hát a filmet, aminek tudományos alapossággal végigszemléltem a háromnegyedét, amikor is a pilóta közölte, hogy gáz van, begyulladt a gyökérkezelt foga, visszafordulunk. A film utolsó fél órája így a leszállópályán rekedt, én pedig, miközben a légitársaság által lefoglalt szálló felé buszoztunk, csak remélni mertem, hogy a másnap induló járaton ugyanaz a mozis kínálat vár, mint első nekifutásra. Nagy nehezen vergődte magát reggel fél tízkor a felhők fölé a Jumbo, én meg már tűkön ülve kerestem a filmre, mindhiába. A feleségem rátartibban, egyesével lapozta végig a kínálatot, és lám, a német gyöngyszem mégis felbukkant! Így értünk végül révbe, a 100 dolog és én, kétségek és megpróbáltatások sorozata után. A sztori viszont az utazással ellentétben elég jól indult, és a szintet (a repülőtől eltérően) képes volt végig tartani, mi több folyamatosan emelkedett, de erre már nincs pofám több hasonlatot hozni.

Paul (Florian David Fitz negyvennégy évesen simán hozza a harmincas szinglit) és Toni (Matthias Schweighöfer) évezredes cimborák, akik karakterbeli különbözőségüket igyekeznek épp üzleti sikerre váltani. Előbbi ugyanis idealista programozó, akinek legfőbb támasza az általa fejlesztett Nana-applikáció, egy kedves hang a telefonján, aki a fejlesztője lelkében tátongó űrt ügyesen foltozgatja mindenféle vásárlásra való felbujtással. Ennek következtében Paul-nak rövid időn belül tekintélyesebb cipőgyűjtemény áll a gardróbszekrényében, mint Carrie Bradshaw-nak, amit a teljesítményorientált Toni álságosan csipkelődve üdvözöl, magasra törő terveihez ugyanis kapóra jön barátjának világmegváltó naivitása.

Amikor a duó bemutatja Nanát egy, az amerikai sztárbefektető David Zuckerman (Artjom Gilz remekül alakítja a mosolygó antikrisztust) által megfigyelt startup-fórumon, a zsűri előtt Toni meglepő húzással lerántja a leplet valódi szándékairól. Nana ugyanis végig adatokat gyűjtött készítőjéről, aminek alapján mind a százötvenegy termékajánlása online shoppingolásban manifesztálódott. Zuckerman jópár millióért megveszi az ötletet, Paul-ban azonban bizalmi válság alakul ki Toni felé, amiből részeg dulakodás, majd fogadás következik: alapítótárs barátjával mindketten átmenetileg megfosztatnak az összes javukról, naponta egy belátásuk szerinti dolgot visszakapva. Aki előbb adja fel a nincstelenséget, az lemond a milliókról, és részvényei szétosztásra kerülnek a beosztottjaik közt. Részegség ide, kanegó oda, a lelkes kollégák vérszemet kapván kikényszerítik a fogadás betartását, ami fordulatos események láncolatát, valamint egy fajsúlyos, mégis friss humorral és kitűnő egyensúlyérzékkel adagolt történetet indít be…

…amiről ha bármi mást írnék, azzal a jelentékenyen elvennék a fokozatosan kibomló cselekmény élvezetéből. Ebből kifolyólag fontos szereplők maradnak ki a bemutatómból, de sebaj: itt van nekem a remény, hogy a kedves olvasó elmegy, és megtekinti a filmet. Számomra egyértelműen (kicsit megkésve bár, de) a nyár legkiemelkedőbb mozis(?) élménye, amit örömmel néztem végig az elejétől a végéig megszakítás nélkül másodjára, hogy értelmesen tudjak róla nyilatkozni. Üzenete egyszerre aktuális és örök érvényű, mély témákban vájkál közérthetően, nem akar erőltetett válaszokat adni, mégsem hagy kétségek közt. Emellett pörgős, vicces, dialógusaiból süt az emberismeret, és tele van olyan kikacsintásokkal a hétköznapi életünket illetően, amiknél nehéz nem felkiáltani, vagy legalábbis egyetértőleg bólogatni. A boldogság keresése, a rendezővel együtt ki merem jelenteni, hogy kollektív törekvése az emberiségnek, ám a konzumerizmus gyorstapasz csupán, a megoldásaink nagyon úgy tűnik, személyre szabottak. Hogy a vásárlásból fakadó nirvána illúziójának fenntartásába földünk lassan belerokkan, most ne kezdjük el boncolgatni, elég, ha elgondolkodunk a szokásainkon. 3, 2, 1, ébresztő.

(A cikk eredetije elérhető itt: http://ekultura.hu/2019/09/12/100-dolog)

Vissza a főoldalra