És egyszer csak… Szex és New York ötven felett?

Amikor magamban arra fogadtam, hogy Sarah Jessica Parker-t holtáig elkíséri majd Carrie Bradshaw karaktere, nem hittem volna, hogy szó szerint így lesz. Egyesek úgy vélekednek, hogy a kilencvenes évek popkultúrtörténetileg talán a legtöbbet adták az emberiségnek, amivel lehet persze vitatkozni, de tény, hogy a Szex és New York jó időben volt jó helyen. A Candace Bushnell regénye alapján 1998-ban indult sorozat előremutató módon beszélt a szexről, párkapcsolatokról, különféle vágybéli orientációkról – igaz, amolyan koktélpartis mélységben, de mégis elindítva egyfajta össztársadalmi diskurzust. Alig fél órás epizódjai annyiban is hasonlítottak az alkoholos italokhoz, hogy – legalábbis férfiszemmel –a kelleténél eggyel több belőlük már kezdett megártani, a mértéket tartva viszont nem kellett metroszexuálisnak lenni hozzá, hogy vasalás közben elcsordogáljon a háttérben. (Tényleg, tudja valaki mi lett a metroszexuálisokkal?) Aztán a sorozat a hatodik évaddal véget ért, majd követte egy (megint csak elnézést kell kérjek, hogy csak férfiszemüveggel tudom vizsgálni) egész nézhető, aztán még egy, az ötletekből már erősen kifutó folytatás.

Aztán eltelt tizenegy év, majd egyszer csak megérkezett az És egyszer csak… A címválasztás 10/10-es. Senki sem számított rá ugyanis, hogy Darren Star főkészítő még egyszer nekifut a sorozatnak, és hát nem is tette: ő már továbblépett, és Emily-vel mulat Párizsban a Netflixen, amit szintén nem ajánlanék senkinek jó szívvel.

Mint ahogy ezt sem.

Az, hogy az újjáélesztésből hiányzik a fiatalkori párkeresés lendülete, még érthető lenne, elvégre néhány percenként valaki rendre az arcunkba vágja az életkorát, ami többnyire ötössel kezdődik. De nem ebben az tekintetben magyarázkodik kizárólag az És egyszer csak, hanem szinte az összesben. Az első két, immáron háromnegyedórás epizód gyakorlatilag nem is áll másból, ami hamar rettenetesen fárasztóvá válik. Ekkora akarás láttán még a legfanatikusabb Szex és New York rajongók számára is egyértelművé válik, hogy sem az eredetit is istápoló Michael Patrick King, sem a producerek sem tudták elhitetni magukkal a széria létjogosultságát. Mert hát nincs is igen neki.

Itt van az ősz… (Fotó: NLC)

Ezt aztán a dramaturgia végképp megerősíti. Nem fogok spoilerezni, de kezdjük azzal, hogy egy bizonyos fordulat nagyjából tíz perc játékidő után nyilvánvaló, hogy be kell következzen, mert különben a koncepció elnyújthatatlan tíz részen keresztül. Aztán persze be is következik, amitől még mondjuk lehet hatásos, és az is lenne, ha a teljes második epizódot nem szentelnénk az utóhatásoknak. És az izzadtságszag innentől csak fokozódik. Miért, ó miért, ez a nagy megfelelni vágyás, kérdezhetnénk. Mintha csak a Szex és New York nem vállalt volna be egy csomó olyan témát nézettségének csúcsán, amit mások előtte nem. Igaz, a mostani társadalmi párbeszédbéli zűrzavarnak nem tudott eleget tenni, de ettől még nem válik prűddé még visszatekintve sem. Mégis ezzel a prekoncepcióval indulunk – egyéb látható indok híján – csupán azért, mert a szereplők idősebbek lettek, mint ahogy azt olyan sűrűn a szánkba is rágják.

Így aztán a koktélparti-színvonalú csevej maradt, de most már sokkal unottabb a társaság, amitől a néző is azzá válik. Samantha (Kim Cattrall szintén bölcsen távol maradt) hiánya úgy kerül megindoklásra, mintha a színésznőnek legalábbis járna néhány verbális pofon, amiért újabban nem közösködik az őt állítólag egyébként sem különösebben szívlelő Sarah Jessica Parkerrel. Mirandából (Cynthia Nixon) teszetosza, zugivó eminenst kreáltak, aki majd kibújik a bőréből igyekezetében, csak hogy ő lehessen az összes középkorú fehér nő közül a legpécébb. Talán kár is szót fecsérelni rá, hogy a genderrubrikákat kötelező jelleggel végigpipáljuk, majd jön a slusszpoén: először egy transznemű szereplő mondatain keresztül lebigottozzuk azt, aki nem szívesen beszél nyíltan a maszturbációs szokásairól, majd a vádaskodót nagyszerű embernek állítjuk be, akit ciszgender többségű környezete félreismer. A vége, talán nem árulok el titkot, hatalmas, álságos pacsi a felek közt, aminek megemésztéséhez tényleg kell néhány feles. Ha valahogy szimpatikussá szeretném tenni bármelyik csoportot a többi számára, biztosan nem így kezdenék neki.

Mesélhetnék még, de itt most tegyük ki a pontot . Hátra van még úgyis nyolc epizód, amikbe nem hiszem, hogy komoly időt és energiát fogok fektetni. Úgy érzem, eleget teszek a közösséggel szembeni kötelezettségemnek, amikor hírt adok a fájdalmas kezdésről. Ha éles fordulat áll be az érdeklődésemben, no meg a széria minőségében, meg fogom követni azt egy új bejegyzésben. Addig viszont sajnálatos módon arra a konklúzióra jutottam, hogy hacsak nem történik kisebb csoda, nem tematizálni fog a Szex és New York új inkarnációja, hanem ezúttal maga lesz a téma. Mégpedig a rossz nyelveké.

Az És egyszer csak… itthon az HBO GO műsorán tekinthető meg.