Egykoron harcosok voltunk: White Peak társasjáték-bemutató

Shaunee leopárdmintás, ujjatlan kabátja az utóbbi ezer méter szintkülönbséget élesen karmoló jégvirágokkal kidekorálva vészelte át; egy igazi leopárd már rég elhullott volna idefent, ízlelt meg egy hízelgő gondolatot magában a nő. Ezzel el is döntötte, ki errefelé a csúcsragadozó, majd bizonyításként megfeszítette fatörzsnyire edzett combizmait a csúszós meredeken. Nadrágja oldalzsebéből dinamit került elő, amit a szájában sistergő szivar végével keltett életre – egy pillanatra rá a rudacska kecsesen szelte át a körülötte tomboló szélvihart, és bucskázott a szerencsétlen kínai könyvelő, Wu Zheng lábai elé. A robbanás egészen Tianig, a kínaiak hite szerinti mennyországig repíthette volna az öreget, de ehelyett az ellenkező irányba, az alaptáborig sodorta le őt. Rémült jajveszékelését elnyomta a nyomában elszabaduló lavina; apa nem vesztest nevelt, mormolta maga elé kárörvendően Shaunee. Csakhogy valahol idekint küzdött még a hippi Brodie, a ruszki Natasha, no meg Jack Cooper, akinek felkészültsége egyedüliként csalt kétséget a katonanő szívébe. Bármelyikük megelőzhette… márpedig ha így történne, akkor nem teljesítené küldetését, a Fehér Csúcs meghódítását. Ő, aki legutoljára akkor bukott el, amikor hatodikos korában ötös alát szerzett hegedűórán… Hiába volt lány létére az iskola sztárfutballistája akkoriban, a szégyen érzése mégis mélyebbre mart a csontjaiba, mint a pelyhenként nekicsapódó mínuszok. Majdnem elfelejtette miattuk a nyomában loholó fehér szörnyeteget, a jetit, aki mindannyikat a mélybe akarta vetni, nehogy bármelyikük elsőnek tegye bakancsát a hegycsúcsra…

Sanyit felettese – vagy ahogy az irodában nevezték, menedzsere – megjelenése zökkentette ki az álmodozásból. A Corvin-negyedbeli üvegpalota ablakán túli világ szürkesége sokkoló hirtelenséggel törölte ki a lelki szemei előtt terebélyesedő hófödte tájat. Főnöke tanult profizmussal kezelte le a friss harmincas srác arcára kiülő értetlenkedést, mintha pusztán az ebéd utáni kajakóma miatt mélázott volna el kicsit a gondjaira bízott munkaerő. Pedig dehogy: barátunkat az a fajta isteni szikra szállta meg, ami aztán a százezreket számolatlanul felemésztve kísérte el életének következő éveiben, miközben remekművét tökéletesítette. A White Peak, azaz a fehér csúcs valósággá vált. Válik. Francos koronavírus… Oké, talán ennek a bekezdésnek semmi köze a valósághoz, de a lényegen nem változtat: egyszer csak felbukkant hősünkben az ötlet, majd úgy növekedett, mint az Alpokbéli síszezon első hógörgetege.

Keserű saját tapasztaltat, hogy jóval egyszerűbb abban a malomban taposni tovább, amiben azt az ember valamikor pályája korai szakaszán megkezdte, valamiféle jövőbeli anyagi beteljesülés eljövetelében bízva. Ráadásul az önmegvalósítás igényét napjainkban felismerten előzi meg sokszor a kiégés, aki pedig a Peter-elv ismeretében (mely szerint egyszer mindannyian elérjük a saját inkompetencia-szintünket), némi önismerettel szeretné egyengetni az útját, annak az a minimum, hogy meg kell védenie az álláspontját. Hogyan rúgnak labdába ebben a mezőnyben az álmodozók? Nos, ha rendelkeznek némi praktikus szemlélettel, mint Sanyi, akkor a többi játékos a pályán – főképp ideértve a szkeptikusokat – csak leshet, milyen magasan repül a labda a fejük fölött.

Barátunk ahelyett, hogy Goára ment volna hajat fonni, esetleg kutyabarát kávézót nyit (nem leszólva ezeket a megoldásokat!), megalkotta a White Peak nevű társasjátékot, amiben az érintetlen magaslatok meghódítatlanul várták azokat a mindenre elszánt kalandorokat, akik elkezdték megunni a Munchkin-t, de azért nem akartak hat-nyolc órát tölteni mondjuk egy Twilight Imperium-mal. Tíz éves kortól, kettőtől öt főig egy-másfél órán át kreatív kölcsönös szívatásba csatornázni az odabent tomboló ösztönlényt még úgy is remek móka, hogy a társaság egyik tagja az utolsó pillanatban berántja a győzelmet, miután a fél játékidőt imbecilis pofavágások kíséretében bambulta végig (khmm, khmm, Márton úr…). Ehhez az élményhez nem kevés befektetésre volt szükség: két-három év folyamatos fejlesztés (egy emeletes pozdorjatortától a jelenlegi 3D-nyomtatott pályáig), számolatlanul felégetett anyagi és szellemi erőforrás, hazai (Társasjátékok ünnepe) és nemzetközi (UKGE Games Expo Birmingham) kiállítások, netmarketing betanulás, na meg a konstruktívtól a trollkodásig terjedő jótanácsok pókerarccal történő feldolgozása, főleg a baráti körtől.

Ami a baráti kört illeti, amikor egy kínai gyártó raklapnyi méretű és forintban sem csekély értékű promóciós anyagot szenvedett át a vámon, hogy Sanyi vele gyártassa le a kész produktumot, azt hiszem kicsit mindannyian komolyabban kezdtük venni a multielhagyó szárnypróbálgatásokat. Sajnos egymástól két méterre ülve nehéz körülülni egy nagyjából 30×50 cm-es-táblát (habár nem megoldhatatlan), részben ezért a márciusra tervezett Kickstarter-kampány előre csúszik az évben, akárcsak egy idegőrlő lassúsággal csoszogó gleccser. Hogy mikor lesz vége, azt a játék kimeneteléhez hasonlóan reménytelen lenne megjósolnom, egy azonban biztos: fogunk még szűk baráti körben egymásra licitálni szemétkedésből. A jövőt most elhomályosítja a sötét oldal, ám a fény ott pislákol az alagút végén; mivel a White Peak is egy gondolatfoszlányból manifesztálódott (még azért nem) szörnyűséges méretekig, merek álmodni én is. Először is kívánom, hogy újra nyugodt lélekkel bokszolhatom vállba Mártont (engem illetett volna a győzelem aznap, na!), és a másnap megjelenő lila folt legyen a lenagyobb testi-lelki problémája emiatt. Másrészt pedig hódítsa meg a világ összes nappaliját Sanyi saját fejlesztésű társasjátéka, új távlatokat nyitva tehetséges alkotójának. De azért a szabadba se felejtsünk majd el kimenni néha.

A játék honlapja elérhető ITT.

Vissza a főoldalra