Éden filmkritika: hosszú film, rövid élet

Kocsis Ágnes (Magyarország 2011, Pál Adrienn) legújabb, Éden című filmje azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon elvesztettük-e a földi mennyországot, vagy még visszatérhetünk hozzá? Teszi ezt két és fél órában, többségében – bár nem kizárólag – belső tereken járva, fémesen hideg világot állítva kontrasztba az olykor felvillanó, időnként azért üdítően színpompás külvilággal szemben.

Éva (a horvát Lana Barić, Für Anikó magyar hangján megszólalva), az egykori tanárnő szélsőségesen allergiás a modern kor vívmányaira: hét éve él egy lakásban a világtól elzártan, amit a tüneteit kutató intézet biztosít számára. A rajta kísérletező orvosokon kívüli egyetlen kapcsolata az őt körülvevő nagyvárossal testvére, Gyuri (Bocskor-Salló Lóránt), aki – hogy is fogalmazzak – nem az a könnyed, szociális típus. Amikor az őt börtönként óvó helyiséggel szemben felszerelt adótornyok sugarai a nő életét kezdik veszélyeztetni, perre megy a leszerelésük kapcsán – így lép a képbe András (Daan Stuyven), a pszichiáter, akit a tornyokat tulajdonló cég bérel fel Évát kivizsgálandó, vagy még inkább „hiteltelenítendő”.

Egy Exupéry-pillanat

Kettejük kapcsolata szakmai alapokról indul, amit az elvált, lányát egyedül nevelő férfi nem is kíván átlépni. Csakhogy bizonyos események úgy hozzák, hogy többet kell tennie a rohamokkal küzdő, depressziójában is rendkívül szerethető páciensért, mint általánosnak ható kérdéseket puffantgatnia a testi-lelki hogylétét illetően. Viszonyuk fokozatosan fűződik szorosabbra, amit a játékidő hossza sajnos bőven lehetővé tesz… És bár ne tenné. Nem pusztán arról van szó, hogy az én privát édenem két óra fölött már vastagon a Puskin mozi mosdója képében derengett fel előttem, ez egyéni szociális probléma. A gondot ott látom, hogy az Éden, még ha fontos témákat is feszeget, nagyon keveset mond nagyon sok idő alatt.

Azt hiszem, ennyire még sosem drukkoltam a bimbózó románc beteljesedésének, de ez csak nem akart megtörténni – hogy a film végére mi lesz a szerelmesek sorsa, természetesen nem lövöm le. Attól az érzéstől viszont talán joggal nem tudtam szabadulni, hogy a főszál, ami olvasatomban Éva betegségét, illetve a megváltó(?) szerelmen keresztüli esetleges gyógyulását takarja, valójában csupán mellékvonal. Sokkal fontosabb a tény, hogy Éva az emberiség környezetbűneinek Krisztusa, Gaia földanyánk fájdalmának megtestesítője, és hogy rajta keresztül mit üzen a történet. Amikor ez leesett, kicsit elárulva éreztem magamat, mert mégiscsak két magányos ember drámáját szemléltem addigra fájdalmasan hosszan, akiket a szívembe zártam, és bevallom, a környezetvédelem kérdése nem tudott elsődlegessé válni számomra. Szégyen, nem szégyen.

Walking on Moonshine

Ilyenformán hiába az erős vizuális szimbólumokkal támogatott, ízlésesen fényképezett beállítások, amivel – mármint a szájbarágós szimbolikával – már a Napsugárban sem voltam kibékülve, de itt valamivel organikusabbnak éreztem az összhatást. Azért a kedvcsinálóra rácáfolva lélegzetelállító látványvilágnak nem nevezném, hogy Tóth Widamon Máté ügyesen játszik a színekkel, de szó mi szó, üzenetén túl küllemében is szép film az Éden. Azt hiszem, ha feszesebb lenne, sokkal megbocsátóbban nyilatkoznék róla: az olyan párbeszédeket, minthogy „A tintahalaknak három szívük van / Akkor háromszor annyira tudnak szeretni / Elképzelhető” például érzetre Saint-Exupéry húzhatta ki a Kis Herceg első kéziratából, és itt sem tűnt mértéktartónak visszahallani őket.

Az utolsó snittekre végképp megerősödött az a benyomásom, hogy totális egyértelműséggel tolja a néző arcába üzenetét a film, ám az enyhe izzadtságszag nem csak a moziszékben fészkelődés miatt érződik. Kár, mert az ötletben bőven volt potenciál, és a színészeken sem múlott a siker – a rendezés miatt érzem felemásnak a végeredményt. Ezzel együtt a nálam türelmesebbek nyugodtan adhatnak egy esélyt az Édennek, mert érdemei el- és letagadhatatlanok.

Cikkem eredetije az Ekulturán olvasható: Éden – ekultura.hu