Diana esküvője, avagy norvég szegényvek VS angol arisztokraták – 1: 0

  • 3 min read

Nem mind arany, ami fénylik: Diana hercegnő például csak úgy tündöklik a norvég állami televízió esküvői közvetítésén, de mind ismerni vélünk valamennyit a boldogtalan házasság részleteiből, a tragikus végkifejlet pedig történelem. Sajnos a nemesfémes bölcselet a Diana esküvője című filmre is igaz, bár ennek kifejtéséhez nagyon messziről és nagyon mélyről kell induljak – csakúgy, mint a történet is teszi.

1981 májusában az angol királyi család menyegzőt ünnepelt ugyan, de fele olyan őszintén sem örültek, mint Liv és Terje tették azt egy norvég kisváros gyárának menzáján. Újszülött kislányukat Dianának keresztelik, amit passzív-agresszív szomszédjuk, a megkeseredett értelmiségi Unni irigykedve vesz tudomásul – az ő gyereke esetében férje, Olav leszavazta ugyanezt a nevet. Kisvárosi zárvány, boldogság, nikotin, gyerekek, alkohol, összejárás és kibeszélés: ilyenforma kulisszák közt cseperedik a kis Lady ügyeskedő, csupa szív apja és az apát egyre nehezebben toleráló, de reménytelenül szerető anyja mellett.

Álom…

Diana esküvőjének kategóriai besorolása filmvígjáték, dráma, mégpedig így, felsorolásszerűen. Nagyjából a másfél órát alulról karistoló játékidő feléig-kétharmadáig feelgood-movie-t nézünk önfeledten, felvarrt mosollyal, aztán érkezik a vígjátékoknál, úgy tűnik, kötelező törés, és ezután valamit akarnak mondani a norvégok az életről, a családról, de szerintem feleslegesen. A brit arisztokráciával felállított párhuzam egyértelműsége arcba vágó: a képernyőn tökéletesnek látszik, hétköznapi hőseink számára elérhetetlen, ugyanakkor jó értelemben nincs köszönőviszonyban a filmbéli valóság keserédes családi viszonyaival.

…és mozirögvalóság

A körülbelüli félidőig kínált mulatságbonbon celluloidízűen, legfeljebb az értelmezés szintjén reprezentálja a szegénysorban tengődők problémáit, ilyenformán, mire eljutunk – mert természetesen erre megy ki a játék – a kicsi D esküvőjéig, a drámaiság erőltetettnek hat. Ezzel nem azt állítom, hogy hirtelen vált kategóriát a film, de azok az alkalmak, amikor a vígjátéki eseményeket némi „életszagú” nyomorral fűszerezik, annyira súlytalanok, hogy ebből konfliktust építeni nem hatott hitelesnek. Bár azt hiszem, nem árulok el titkot azzal, hogy a végére a világégés természetesen elmarad, az összélmény szemöldökfelvonósan furcsa, mint egy vicceket mesélő nagybácsi, aki néha a rákos nagynénjét emlegetve sírva fakad, majd folytatja a nagyhangú sztorizást.

Konklúziót vonva összességében tudott velem rezonálni a Diana esküvője, azzal együtt is, hogy a fentebb vázolt stílusbéli döntéseivel nem is értettem teljesen egyet. Vidám pillanatai felemeltek, végeredményben pedig kijelenthető, hogy a produkció nem akar túl sokat azon túlmenően, hogy bemutassa, lehet annak is örülni, ami van, és kár keseregni egy nem létező, boldogabb élet sugárzott képein. Ez az üzenet újdonságszámba aligha megy, viszont ettől nem árthat néha feleleveníteni. Mint ahogy azt sem, miért hálás az ember a mindennapok során.

A cikk eredetije az Ekulturán jelent meg: Diana esküvője – ekultura.hu