Crank: Felpörgetve & Magasfeszültség – dupla dinamó

A harcművészetek rajongójaként sokat gondolkodom azon mostanában, hogy miért nem készül végre itthon egy igazán tökös akciófilm. Nincsenek James Cameron-i költségvetésű igényeim, csupán egy korrektül koreografált bunyót szeretnék látni a négyhaton, amiben mondjuk Szabó Győző és Stohl András arcon tenyereli a másikat – ők úgyis elég lezsibbadtak már azon a tájékon, meg össze is vannak már szokva. De Kamarás Iván pörgőrúgásáról is kideríthetjük, hogy mennyire rozsdásodott be az évek során, elég lenne hozzá előhívni a nyugdíjból a Görbe Nóra Lindája óta visszavonult kaszkadőröket, na meg persze a művésznőt egy kameó erejéig. Szörnyű ötletek, tudom, de tényleg kompromisszumkész vagyok, csak történjen már valami, mert nem értem… illletve most már kezdem.

Jason Statham Crank-je (Felpörgetve, máshol Felpörögve) kellett hozzá, hogy elkezdjem kapizsgálni, miért nem foglalkozunk itthon az akciógyártással. A filmben a Chev Chelios nevű bérgyilkos (Statham) arra ébred, hogy mexikói ellenlábasa baseball-ütővel indukált álmában befecskendezte egy kínai sz*r nevű méreggel, aminek hatására a szíve úgy egy órán belül felmondja a szolgálatot. Persze Chelios-t nem a belenyugvós fából faragták (különben lassú haláltusáját szemlélnénk egészen más zsánerben landolva): privát garázsdoktorától megtudja, hogy adrenalinszintjét folyamatosan magasan tartva nyerhet némi időt és életet. És hát mi is lehetne erre alkalmasabb, mint keresztültombolni-száguldani magát Los Angeles külterületein, közben folyamatosan maffiózókat reccsentve át a túlvilágra? Kopasz hősünk szemei tehát vérben forognak, bőre tesztoszteront izzad, öklözik, aztán kérdez, és szétkokózva üvölt a taxissal, miután a saját kocsiját rommá töri… pontosan, mint egy hazai sportautótulajdonos vállalkozó egy átlagos hétköznapján, azzal a különbséggel, hogy ők maguknak adagolják fartájékon a szurit. Mivel a Mark Neveldine / Brian Taylor rendezőpáros jó eséllyel még sosem autózott péntek délután az M7-esen, kellő motivációt akartak teremteni Chelios karakterének a búraletépéshez, a hazai viszonyokra visszatérve pedig megállapítottam, hogy a társadalmi agresszió ilyen szintje mellett valóban forgassunk inkább egész estés feldolgozást a Baby TV valamelyik műsorából, aztán nézessük azt mindenkivel, akinek egynél több tarkója és/vagy indexhibás járműve van.

Hősünk itt még ép szívvel küzd – a lelket hagyjuk

A Crank-et abszurd akciófilmként tudnám kategorizálni, ami “nemszázas” volta mellett mégis rendelkezik megfelelő arányérzékkel. Sosem fordul például sem börleszkbe, sem önmaga paródiájába, és másfél órányi, túlnyújtottnak nem nevezhető játékideje alatt végig élvezetes ámokfutást szállít. A kulcs, azt hiszem, a karakterekben rejlik: a Chevroleteket meglepő mód pont nem szétzúzó Chev Chelios tökéletes ellenpontja barátnője, Eve (Amy Smart), aki ha kell tüneményesen cuki, de ha fiúja életéről van szó, akkor a kínai negyed közepén tolja le a bugyiját. És hát szó van róla. A két fegyverhordozó, Miles Doki (Dwight Yoakam) és Kaylo (Efrem Ramirez), valamint az antagonista Verona (Jose Pablo Cantillo) is megmaradhatnának felvillanó pacának az őrjöngésörvényben, de ehelyett élő, lélegző, és ami még ennél is fontosabb, szórakoztatóan eredeti adalékok a sztorihoz. De a Crank-et néhány jó karakter önmagában nem emelné ki a(z elmúlt tizennégy évben hasonmásokkal bőségesen bővülő) tömegből: a vizuális stílus az, ami valóban felpörgeti a Felpörgetvét. A kézikamerák egy pillanatra sem pihennek, és a legváratlanabb szögekből tudósítják az eseményeket – teszik ezt úgy, hogy a vágás nem teszi tönkre az élményt másodperces váltásokkal (Elrabolva-folytatások), vagy eredményez átláthatatlan küzdelmeket (A Bourne-ultimátum). És ha már küzdelmek: lett légyen végtag, vágóeszköz, vagy lőfegyver terítéken, az összecsapások rövidek, pörgősek, kegyetlenek, vagyis azt is mondhatnám, életszerűek, ami pont passzol az események tempójához. Mindezt remekül egészítik a teljesen váratlan, elborult szólamok, amit normál esetben soundtrack-nek szokás hívni, de ebben az esetben a „random playlist drogozáshoz” helytállóbbnak tűnik.

“Ha nem csináljuk azonnal, meg fogok halni” – ezt írjuk fel, még jól jöhet

Hogy az első rész zárását követően megszületett a második, Magasfeszültség alcímet viselő folytatás, azon először a Neveldine / Taylor alkotópáros lepődött meg. Ha egyetlen okot kellene mondanom, hogy miért érdemes a streaming helyett a DVD-formátumot választani, azok az extrák: a két rendező részeg agymenését hallgatni interjú címén pótolhatatlan élmény volt (és a rendezői kommentárt sem szokták a Youtube-ra vagy bárhova feltenni). Innen tudhattam meg, hogy a producerek addig kérlelték őket, amíg a felajánlott pénz miatt nekiültek forgatókönyvet írni, és mint az a végeredményen látszik, nem fogták vissza magukat… Hogy a kezdeti húzódozásból szerelemgyermek született, az majdnem annyira egyértelmű, mint ahogy az is, hogy a stúdiónál nem sokan olvasták el a kész irományt. SPOILER AZ ELSŐ RÉSZBŐL A KÖVETKEZŐ BEKEZDÉSIG: a kínai sz*rt halálával kiheverő Cheliost, miután még egy helikopterből is kizuhant, összekaparja a triád, és a szíve helyére nem átallnak afféle dinamót szerelni, míg a többi szervének helyet találnak idős vezetőjük testében. Ennek semmi értelme, igaz? Nincs hát, de ürügyén Chev-ünknek ismét rohannia kell, közben tölteni az aksit minden eszközzel, a többi meg pornósztrájk, könyöksushi, levágott mellbimbók, átlőtt szilikonmellek, meleg fekete motorosok, és karate tourette-szindróma. És akkor még csak a felszínt kapargattam.

A második rész hűvösebb színekkel operál, mint az előd, ami ugyanúgy lehetett dizájnbéli döntés, mint a hangsúlyosabb utómunkálatok miatti szükségszerűség, nem tudom: állítólag a 2009-ben újnak számító Canon HF10-es HD kézikamerák mobilitásának ára a képminőségnél fizetődött meg, ami azt eredményezte, hogy a kimerevített kép fehér pontokkal volt tele. Ez a kész terméken már nem látszik, viszont a forgatáson készült felvételeken rendkívül mókásak a távirányítós autókkal együtt boruló felvevőeszközök, meg a görkorcsolyán száguldozó kameramanok. A kameókra érdemes egyébként (mint ahogy az első epizódban is) figyelni: az erősen R-kategóriás folytatásban egy rövid szerep erejéig visszatér a Linkin Park egykori frontembere, Chester Bennington, de Ron Jeremy felnőttfilmes pápától kezve David Carradine-ig a lista hosszan folytatódik. Bár nem tartom túlzásnak kultuszfilmnek hívni, anyagi sikert finoman szólva sem aratott a Magasfeszültség, így aztán az amúgy cliffhanger-rel végződő felvonás sosem kapta meg lezárását. Mondjuk ha a stáblista alatt pörgő jeleneteket nem vesszük, a készítők elég egyértelműen üzentek a rajongóknak:

Szerkesztésmentes képmetszet a Crank 2-ből

Epilógus: „Csak akkor csináljuk meg a folytatást, ha az emberek igazán akarják. A nyugati világ hanyatlik, kulturálisan és szellemileg minden csak sz*rabb lesz (és a filmjeinkkel mi még segítünk is ebben). A nagy amerikai kísérletnek kulturálisan és gazdaságilag is befellegzett – akár Róma utolsó napjainál, rohamtempóban ér véget minden, ennek vagyunk manapság tanúi. Ugyanakkor mindez nagymértékben elősegítheti a film elkészültét. Minél inkább igaz ez, annál nagyobb az esély, hogy egy ilyen borzasztó, hasznavehetetlen, fantasztikus dolog, mint a Crank 3 elkészüljön. Szóval csak drukkoljunk, hogy a világ széthulljon. Amikor a legalján vagyunk, akkor számíthattok rá. (Mark Neveldine / Brian Taylor 2009-ből). Szóval akkor 2021, Crank 3?

Értékelésem: négy és fél ephedrine-es orrspray az ötből.

Epilógus: film első részének főbb eseményeit a lenti képen ábrázoltam néhány évvel ezelőtt.

Még több bemutató

Vissza a főoldalra