Bűvölet – Az örökség – Lobbi VS Sztori: 1:0

Ahogy a Necronomicon kergette állítólag őrületbe olvasóját, úgy álljon figyelmeztetésnek e cikk előtt: a Bűvölet – Az örökségről jobb lett volna hallgatnom, hogy elnyelje a történelem süllyesztője, ám gyenge vagyok, és érdemtelen: ki kellett adnom magamból a gyalázatot. A felelősség eddig a pontig engem terhelt; ha viszont tovább olvasol, innetől a tiéd. Én szóltam.

A Bűvölet (The Craft) tökéletes ’90-es évek nosztalgiajárat, ami mivel 1996-ban készült, azért nem olyan nagy húzás. A film a félárva Sarah történetét meséli el, akit felkarol három női társadalomkirekesztettje, majd közösen boszorkánygyülekezetet (coven) alapítanak. Bűbájoskodni eleinte mókásnak bizonyul; bosszút lehet állni segítségével a suli műmájer tuskóján, varázslattal megváltoztatni a hajszínüket satöbbi satöbbi, ám a dolgok hirtelen élesen lefelé kezdenek ívelni – főleg Sarah számára, aki ellen újdonsült barátnői összefognak.

A Bűvölet a mai napig itthon is stream-elhető a Netflixen, Amerikában pedig állítólag kisebbfajta kultusz övezi, amit a korszakot körüllengő nosztalgián túl sem tartok indokolatlannak. Andrew Fleming filmje izgalmas, feszült csajcsetepaté, a boszorkányvonal pedig nincs Hollywood által úgy túltolva, mint anno a zombik meg a vámpírok. Bár karaktereinek motivációja kissé zavaros, de legalább – és ez később fontos lesz – van nekik, a kisvárosi ezoterikaboltban lakó mindenttudó fehér mágus fájdalmasan kézenfekvősége fölött pedig szemet tudtam hunyni. Ezzel együtt ha érdeklődő filmrajongó kérdez, jó szívvel ajánlom a Bűvöletet, főleg, ha az illető bírja a ’90-es évek bumfordi báját, ne adj’ isten ebben az évtizedben tuflákosodott angyalarcú kisiskolásból rücskös, halkítsdleaztarohadtzenét becenevű kamasszá.

Az első rész, ami még el tudott bűvölni

És akkor el is érkeztünk a reboot / folytatáshoz, a Zoe Lister-Jones által társ-írt és rendezett Bűvölet – Az örökséghez. Ó, tervezőm, hol is kezdjem. Nagyon vártuk ezt a filmet életem párjával, akit egyébként én oltottam be az előzmény iránt, egyszóval ha elfogultan nem is, de mindenképp várakozásokkal telve ültünk be a Cinema Pink töküres termébe péntek este. Mondjuk nem lepett meg az érdeklődéshiány, mert egyrészt ugye ajelenlegihelyzet, másrészt meg itthon vélhetőleg nem azzal töltötték az első rész óta eltelt huszonnégy évet az önjelölt wiccakörök, hogy kijártak az erdőbe szósöldisztenszelni meg Bűvölet VHS-eket áldozni a reboot-olás oltárán. Ha mégis, imájuk meghallgatásra talált, de nem a megfelelő istenségnél.

Ugyebár nem árulok el titkot azzal, hogy az elmúlt években hangsúlyosabbá vált a filmekben különböző, eddig marginalizált csoportok reprezentációja – értem ezalatt az LMBTQ / metoo / kompetens fekete / kompetens női példák bemutatásának igényét. Hogy a téma nem spontán kezdte el tematizálni napjaink közvéleményét, abban nagyjából biztos vagyok, de amíg például az LMBTQ kezdeményezés (bábáskodom itt a pszichoszexuális fejlődés előszobájában totyogók felett) nem összezavarni, hanem felismertetni, „toleráltatni” kíván, üdvözlöm és hajrá. Gonddá akkor válik számomra a jelenség, amikor olyan lapos propagandafilmeket eredményez, mint Az örökség… Ráadásul miért pont azt kellett porhüvelynek használni ehhez a kötelező formagyakorlathoz? Netán elég régi már az első film, hogy szabadrablást rendezhessünk a hamvaiból? Gondolom, ilyen árnyak lappanghatnak a háttérben, mert dramaturgiáját tekintve A (hadd egyszerűsítsek) Bűvölet 2 stabilan a mai tizenkétévesek filmje, míg az előzmény korosztályon túlmutató problémákat feszegetett, és ettől időtálló tudott maradni. Hogy transznemű kiskamaszként tapsikolva ugrálnék létem legitimációját látván bármilyen szórakoztatóipari termékben, az nem kérdés; ha viszont azt is elvárnám, hogy az említett termék szállítson bármi értékeset ezen a tényen túl, hááát…

Ezek a csajok már nem azok a csajok

A történetről spoiler-esen vagyok kénytelen beszélni, akit ez zavar, kérem ugorjon egy bekezdést. Az introvertált, sérült Lily (Cailee Spaeny egyébként remekel) édesanyja vidéken pasizik be, ám az új nevelőapa (David Duchovny is back! – kár, hogy ebben a nulldimenziós szerepben) toxikus maszkulinitásával hamar elidegeníti magától a lányt. A férfi híres életmódmegmondó, akinek könyve nagyjából „Férfiasság über alles” címmel íródott, innen pedig nem is kérdés, ki lesz itten a főgonosz. Lily-t az egy fekete / egy hipszter / egy transznemű sablonválogatásból összeollózott helyi banyabagázs karolja fel, amit követően fájdalmasan semmitmondó órányi játékidő következik. A barátnők rosszfiúból szociálisan érzékeny prédikátort bűvölnek, akiről kiderül, hogy biszexuális (két pipa egyszerre, gratulálok!), a humor legaljának szemeteséből szemezgetve spermával teli kotont hajigálnak egymásra, bármiféle felkészülés és tanulás nélkül szupererejük lesz, Lily pedig nem jön ki tökéletesen az otthoniakkal, de végülis elvan. Miből lesz itt dráma, konfliktus? – kérdezhetnénk. Ne aggódjunk, a film előránt a seggéből egyet: a biszex srác hirtelen állítólag öngyilkos lesz – mint annyi minden, ez az esemény is vásznon kívül történik, megmagyarázatlanul -, a lányok úgy tíz percre összevesznek, majd Dutchovny-ról kiderül, hogy ő egy gonosz warlock, vagyis férfi boszorkány. Ha más nem is, az átalakulását kísérő CGI felidézte bennem az első rész majd’ három évtizeddel ezelőtti technológiai színvonalát, elevenen elégettetése előtti záróbeszéde pedig a következőképp magyarítható: eddig a férfiak voltak az urak, ezután is azok lesznek, a nők gyengék, bruhahahahahaha! Na, ezután ég porig ez a világhírű szónok az erdőben, de persze senki sem keresi, sem a fiai, sem a rendőrség, de még a nőjének sem hiányzik. Lily és muter autóba be, barátnőktől búcsúzás, vége, főcím.

Az elnyomás rossz, értem? Én értem, kedves Zoe Lister-Jones, de aki eddig nem értette, az ettől az attrakciótól nemhogy magához nem kap, de még meg is erősödik hülyeségében. Ironikus, hogy az első epizódot egy pasi rendezte, mégis több hatalmat adott a nők kezébe, mint a folyomány. Hogy van az például, hogy Lily első menzeszére, csurom véres bugyijára az anyja annyit sem mond, hogy fapapucs? Ennek milyen üzenete van? És miért nem kap a főszereplőn kívül senki, de SENKI személyiséget a filmben azon kívül, hogy trendi ruhákat aggatnak rájuk? Tényleg a ruha tenné az embert? A főgonosz mit akar tulajdonképp? Miért akarja? Ki a franc ő, és miért megy hozzá lakni a nő és amúgy – újabb spoiler, egyben pipa a megfelelő rubrikába –örökbefogadott lánya? Nincs válasz, én meg elengedtem, egyet viszont hadd kérjek: készüljön már végre egy fasza, hiteles LMBTQ / metoo / tudom is én mi még film, mert ezek az izzadtságszagú próbálkozások (és most rád is nézek, új Star Wars-univerzum) maguk alá temetik a reprezentációs törekvéseket, a nézőt pedig megfosztják a szórakozástól. Az ügy csak sérül azoktól a tehetségtelen fércművesektől, akik mögéje sorakoznak; úgy is fogalmazhatnék, hogy a kreativitásnak a nemi identitáshoz, orientációhoz, bőrszínhez az égvilágon semmi köze.

Értékelésem: egy szivárványos zászló az ötből.

Még több bemutató

Vissza a főoldalra