Philip Kindred Dick munkássága idestova harmincnyolc éve funkcionál Hollywood számára ötletládaként. A megélhetési író lázálmai számos sci-fi, illetve akciófilm képkockáin kísértenek, ám a ritka kivételektől (Kamera által homályosan) eltekintve ezek szabadon szemezgetnek azok közül. Valahogy az író eszmeiségének triumvirátusa (a nők hazug képmutatók/a valóság nem létezik / az ember sorsa a bukás) nem kellett az álomgyárnak, így A felejtés bére, Az elhagyatott bolygó, az Imposztor, a Sorsügynökség, vagy a Next inkább kiollózgat egy-egy elemet az életműből, hogy aztán bizonytalan minőségben építse köré saját vázát. Bár avatott kezek olykor új szintre tudják emeli a forrásanyagot (Szárnyas fejvadász, Különvélemény) összességében ha a droghasználat és súlyos pszichológiai problémák következtében ötvenhárom éves korában elhunyt mester nem forog a sírjában 1982 óta rendszeresen, szelleme egy lobotomizált buddhista láma türelmével tért meg a túlvilágra.
Paul Verhoeven filmjei gyakran elegyítik a szélsőséges erőszakot a szatirikus társadalomkritikával és/vagy szexualitással. Erre példa a Robotzsaru / Elemi ösztön / Csillagközi invázió hármas, mely a holland rendező általam fénykorának tekintett időszakában készült (1987-1997). Dick-kel az író „We can remember it for you wholesale”,című novellája kapcsán lépett alkotói szövetségre, amiből Verhoeven Arnold Schwarzenegger főszereplésével 1990-ben Total Recall – Az emlékmás címmel készített vérgőzös adaptációt. Ha egy párhuzamos dimenzióban Dick tényleg nyugtalanul kísért, ez a film pillanatnyi nyugalmat hozott neki: Verhoeven értelmezése ugyanis – mai szemmel legalábbis – úgy mutatkozik bugyutának, hogy valójában az röhög a nézőn. Emellett a kölcsönzött ötleteket olyan kreatívan értelmezi, illetve ad hozzájuk újakat, amitől a végeredmény saját jogon vonult be a klasszikusok közé.
2084-et írunk. Douglas Quaid (Schwarzie) kigyúrt építőmunkás, aki kezdi megunni életét a fénykorában lévő Sharon Stone mellett. Mondom, hogy sci-fi… Mindegy, Douglas a Marsra vágyik, ám felesége nem osztja lelkesedését az utazással kapcsolatban. A megoldást a Memória (az eredetiben Rekall) nevű szolgáltató nyújtja, ami mesterséges emlékek beültetésével foglalkozik. Doug benevez az „utazásra”, ami amellett, hogy tökéletes illúzióját kelti benne az emléknek, még titkosügynököt, megmentőt, a nők bálványát is képes belőle varázsolni. Csakhogy a beültetés során előtör a férfi valódi személyisége, amit korábbi megbízói töröltek: mit tesz isten, egy titkosügynöké, akinek meg kell mentenie a Marsot. Tulajdonképpen nehéz lenne elrontanom a filmet azzal, hogy elmesélem sarkalatos pontjait, ugyanis a Memória üzletkötője megteszi azt, mikor rátukmálja a szolgáltatást főhősünkre. Innentől nem az események alakulása a kérdés, hanem hogy azok a valóságban történnek-e, vagy vár Doug-ra egy rettenetesen kellemetlen visszatérés saját senki-létéhez.
Rosszul és jól öregedett Az emlékmás: 4K-ra felhúzva, az eredeti szinkronnal láttuk a Corvin-moziban életem párjával (részemről sokadszor) most hétvégén. A ráncfelvarrástól persze nem kelti új film benyomását, ami nem is cél, bár szembetűnő, hogy az milyen vegyes minőségűre sikeredett –felteszem ennek az eredeti kópia állapotához van köze. A trükköknek, bábuknak sem kedvezett a kor, nagyjából úgy kilógnak a hús-vér szereplők mellől, mint Vizi E. Szilveszter az oltástagadók világkonferenciájáról. Pozitívumként ezt ugyan nem említeném, de az élmény bűnös élvezet mivoltából semmit nem von le: fröcsköl a vér mindenfelé, hol két mell villan, hol meg három, mutánsok ölik egymást a rendfenntartókkal, és a Mars barlangjaiban olykor szó szerint zajlik a darálás. Mindez akkor is (vagy épp azért?) iszonyatosan szórakoztató, mert pontosan ismerjük az események főbb mozzanatait.
Nehéz megmondani, vajon Doug mivel járna jobban: ha utazása eltérne a megjósolt irányvonaltól, vagy sem. Ha elbukik, legalább nem egy szimulációban rekedt meg, tehát szabad – ha viszont sikerre viszi küldetését, egészen a beteljesedésig nem lehet biztos benne, hogy amit véghez vitt, valódi. No nem mintha ez különösebben érdekelné: az az önmarcangoló kétkedés, ami az eredeti novella Douglas-át jellemzi, belőle teljesen hiányzik. Na nem mintha ostobának bélyegezhetnénk, amiért arra alapozza cselekedeteit, hogy a realitást éli – csak épp az árulással, főgonosszal, kurvás oldalbordával dübörgő sztori minden, csak nem reális. Persze ezt csak mi, a nézők látjuk, akik nagyon szeretnék, ha hősük nem egy hangos bémeggel ébredne (Sharon Stone mellett azért annyira nem is) silány régi életében. Mi kívülállók remélünk, mert az álmok valóságát akarjuk kapni, nem pedig az igazi valóságot. Ez a kettősség Az emlékmás valódi trükkje.
És ez az, amit 2012-es verzió nem tudott megismételni.