Scorpions @ Budapest Sportaréna, 2019. november 18.

Felfogni, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul belederesedtem a középkorúságba rettenetesen ramaty érzés. Mintha csak felerősödött volna az ellenem ható gravitáció, aminek hatására semmi sem olyan természetes, mint fiatalon volt. A vasárnapi testmozgás kimerül a kanapétól a hűtőig való ingázásban, de már hétköznap esténként is egyre gyakrabban rendeződöm L-alakba a TV előtt. A jelenséget azon ismerőseim egy részén is észrevettem, akik korábban önfeledten bólogattak különféle metál-arénák küzdőterein – manapság is kimozdulnak, persze, főleg akiknél még nincs gyerek, de egyből az ülőhelyekre vadásznak, távol a lökdösődő tömegtől. Nos, ha az 1965-ben alapított Scorpions tagjai hatvan-hetven évesen képesek végigállni egy koncertet, akkor én is, szívom fel magam a Sportarénában a Crazy World Tour budapesti állomásán.

Tegyük most zárójelbe, hogy amúgy állójegyet kaptam a műsorra.

Tekerjük vissza azonban kicsit az óráinkat. Válogatott meccs ide vagy oda, a kezdés előtt másfél órával kanyargó sorokban gyülekeznek a tisztelt érdeklődők. Az iskolázottság és a vérmérséklet összetételét rögtön a bejutásnál vizsgálat alá veszik a szervezők, ugyanis sokakkal csak a bejárat előtt közlik, hogy amúgy rossz kapu felé toporogtak, és kezdhetik elölről a kígyózás procedúráját. Ezzel együtt viszonylag gyorsan bejutok, nyerve így jó másfél órányi téblábolási/merengési időt a kezdésig. Olyan helyet választok, ahol az este már, másnap pedig még fogok rendesen hallani, innen mérem fel a környezetem.

A rajongói összetétel meglehetősen változatos, a bőrdzsekis nyugdíjastól kezdve a szlovák gimnazistáig a legszélesebb demográfia reprezentálja magát a fokozatosan töltekező csarnokban. Változik a világ, ez a Crazy World Tour nem ugyanaz, mint 1990-91-es, amikor olyan bandák vezették fel a németeket, mint a Motörhead vagy a Mr. Big – ezúttal előzenekar nélkül indul a támadás, jó negyed órás késéssel. Klaus Meine énekes/frontember egyébként a címválasztást azzal indokolja, hogy a világ még mindig őrült, sőt, de én egy nagy adag búcsúzásba oltott múltidézést is ki vélek érezni a koncepcióból, amit a dallista is alátámaszt.

Az együttes számára igazi sikert a balladák és a hard/heavy rockhimnuszok hoztak, a kísérletezős vonalat nem is erőltetik, helyette az instrumentális szólamok kapnak teret a klasszikusok mellett (mielőtt a rajongók megköveznének: természetesen ezek is örökbecsűek). Arra is megfelelnek ezek a „kiállások”, hogy Meine pihentesse kicsit a hangszálait, nem mintha bármiféle erőlködést éreznék a részéről – talán ezért, talán nem. A közönség és a zenekar közti kémia egyébként fantasztikus, érezni, mekkora örömmel játszanak, és hogy milyen szeretettel fogadják őket a (túlnyomórészt azért) magyarok. A Kóbor/Meine duett ugyan elmarad, illetve fehér galambot is csak a kivetítőre projektálva kapunk a „Wind of Change” alatt, de a nemzeti trikolor egy darabig ott lobog a képernyőkön, míg a frontember fizikai valójában magára nem ölti. Szeretjük-e érte? Nagyon.

A második dal után máris osztogatnak valamit a tagok az első soroknak – pengetőre tippelek, de igazából nem tudom kivenni –, később pedig Mikkey Dee dobos emelkedik fel szerkóstul jó tíz méter magasba, egyszóval igyekeznek annyi csúcspontot sűríteni a műsorba, amennyit lehetséges. A hangzás legalábbis az én helyemen mindeközben arcleolvasztóan tökéletes, a videóról vetített látvány pedig az épp aktuális számot, illetve korszakot igyekszik alátámasztani. A „Big City Nights” esti nagyvárosi látképét tekergőző táncosnő emeli új szintre, a „We Built This House” (frissebb, 2015-ös szerzemény) modern, klipes jelenetekkel érkezik, a „Wind of Change” békejelet és a már emlegetett galambot kapja, és így tovább.

Az a gondolat kerít hatalmába mindeközben, hogy a Scorpions az rockzenének a régióban, mint a Bud Spencer/Terence Hill duó filmjei: nagyapáddal és veled is apád ismertette meg őket, és mindhármatok számára egyaránt vállalhatók. Pont annyi szex és vadság van a produkcióban, amitől családfő pulzusa nagyjából stabil marad, anya nem sértődik meg, és a gyerek is el tud majd aludni otthon némi küzdelem árán. A botrányokat betemette az idő homokja, emlékezzünk a jóra és búcsúzzunk el méltóképp; visszataps után ez a „Rock You Like a Hurricane”-nel következik be, és hogy maradt-e még méreg a skorpióban, vagy nem látjuk őket többet, bizony fájdalmas kérdés marad (habár a 2020-ra belengetett új lemez kedvező előjel). Egy azonban biztos: a Scorpions még mindig képes jókorát marni.

A lejátszott számok listája:

  1. Going Out With a Bang
  2. Make it Real
  3. The Zoo
  4. Coast to Coast
  5. Top of the Bill / Steamrock Fever / Speedy’s Coming / Catch Your Train
  6. We Built This House
  7. Delicate Dance
  8. Send Me an Angel
  9. Wind of Change
  10. Tease Me Please Me
  11. Mikkey szólója a magasban
  12. Blackout
  13. Big City Nights

Visszataps után:

  1. Still Loving You
  2. Rock You Like a Hurricane

Fotó: Jovan Nenadic

A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/11/20/beszamolo-scorpions-budapest-sportarena-2019-november-18

Vissza a főoldalra