Barkskins – Kérgesszívűek – Első évad kritika

Annie Proulx Pulitzer-díjas amerikai írónő neve itthon a Túl a barátságonnal kapcsolatban csenghet ismerősen, de bevallom, engem abból is csupán az Ang Lee jegyezte filmadaptáció talált meg, nem pedig az eredeti novella. Ötödik, Kérgesszívűek című regénye ugyan magyarul tudtommal nem elérhető, ám annak sorozatadaptációja vasárnap este itthon is debütált a National Geographic TV-n. Ennek kapcsán vállaltam, hogy az első két epizód alapján írok egy afféle töredékkritikai / ajánlói egyveleget, de aztán úgy elsodort az indiánok és telepesek drámája, hogy egy letehetetlen könyvhöz hasonlóan végigültem az egészet.

Tettem ezt azzal együtt, hogy a barátságtalan dialektusokkal tarkított, felirat nélküli eredeti sajtópéldány eleinte átköltöztette a szereplők harcát a nappalimba – életem párjának homlokán ugyanis olyan ráncok jelentek meg a koncentrációtól a dialógusokat hallgatva, amivel köröket verhetett volna bármelyik irokéz ősanyára. Elsőre visszavonulót is fújtam az asszonnyal szemben a képernyőért folytatott küzdelemben, de másnap felkötöttem a bőrgatyát, és a home office leple alatt orvtámadást indítottam; „nézd csak, most úgyis dolgoznom kell”, szólt feleségem kapitulációt jelző üzenete, aztán a fél szeme valahogy neki is csak rajta csüngött a kalandokon…

Bár nem valós történetet dolgoz fel, nem érzem túlzásnak történelminek titulálni a Kérgesszívűeket. Az online sztyeppéken barangolva bebizonyosodott, hogy az Internet népének egy részét szintén zavarba ejtette a valóságszagú elbeszélés, nem voltam tehát egyedül a sejtésemmel. De nem, az ezerhatszázas évekbeli Új-Franciaország egyik településének lemészárlásával kirobbanó konfliktus csupán rendkívül hihető – és talán valós alapokat sem nélkülöző – fikció, vagyis az egymással acsarkodó hódítók valóban rákenhették atrocitásaikat a bennszülöttekre, hogy aztán másodlagos haszonként újabb lendületet kapjon azoknak „visszaszorítása”.

Az eredeti cím egyébként legpontosabban a tanonc kifejezésünkkel magyarítható: a gomolygó viharfelhők közé érkező fiatal emigránsok, Charles (James Bloor) és René (Christian Cooke) a párizsi nyomornegyedek kilátástalanságát adják fel az Újvilág ígéretéért, illetve három évnyi szerződött szolgaságért. Ám míg René hűségesen robotol seigneur-juknak (David Thewlis, Harry Potter sorozat Lupin professzora), Charles az első adandó alkalommal kereket old a favágónapok megpróbáltatásai elől, ezzel máris kettészelve a párosuk által kijelölt eredeti csapásirányt. És ez még csak az első lépés az egymásba kuszálódó karaktersorsok felsorakoztatása felé: Hamis Goames (Aneurin Barnard, Dunkirk) és indián segítője eltűnt személy után nyomoznak, Delphine (Lilly Sulivan) és Melissandre (Tallulah Haddon) férjet keresnek, Mathilde (Marcia Gay HardenHa eljön Joe Black) önállóan kénytelen vezetni történeti csomópontként is funkcionáló fogadóját, és még sorolhatnám.

Az egyes szereplők életútjait önmagukban is érdekesnek találtam, de Trónok harca-szerűen többdimenzióssá a megjelenített személyiségek igazán kölcsönhatásaikban válnak, ami egymásra utaltságukban gyakorlatilag elkerülhetetlen. A lépten-nyomon felmerülő konfliktusokat szükségszerű érdekszövetségek oldják, így végleges megoldásokat ne nagyon várjunk semmilyen felmerülő problémára: ahhoz a talaj itt túlzottan képlékeny, a túlélés záloga pedig a vélt vagy valós erkölcsi fölénnyel szemben sokkal inkább az agilitás. Ezzel együtt a halál kíméletlenül pontot tesz egy-egy életpálya végére, ráadásul nem ritkán bőven idő előtt. Ez a főbonyodalom (a kezdeti mészárlás) kiváltotta hullámok tetőzése felé haladva jelentősen hozzájárul az izgalmak részről-részre történő emeléséhez, egyúttal a múlt hetemet javarészt jellemző kialvatlansághoz.

Aki nyitott rá, bőven olvashat a sorok között a korabeli szokásokról, illetve – főképp – a tizenhetedik századi amerikai történelemről. Korhűnek, hitelesnek hatottak számomra a kulisszák is, a színészi játék terén egységes minőséget kapunk a híresebb és kevésbé ismert művészektől egyaránt. Az igazi érdekességet azonban a végére hagytam: az eredeti regény több, mint háromszáz év történetét dolgozza fel, XIV. Lajos korától egészen napjainkig, az ábrázolt bevándorlóktól azoknak jelenkori leszármazottaiig. Nem tudom, hogy mennyire kíván a NatGeo jövőben belemélyedni a könyv világába, de ha esetleg ilyen grandiózus fába vágták a fejszéjüket, kívánom, hogy sikerrel építsék fel a Kérgesszívűek mozgóképes világát. Ha viszont csak egy szeletét szeretnék meghódítani, az, véleményem szerint, az első – egyébként így sem lezárt – évadban sikerült.

A cikk eredetije elolvasható az ekulturán: http://ekultura.hu/2020/08/04/kergesszivuek-1-evad

Vissza a főoldalra