fbpx
Skip to content

Az utolsó párbaj kritika – a legjobb film 1300 óta

Ridley Scott azon rendezők sorát gyarapítja, akik a régmúlt és a távoli jövő irányába egyaránt érdeklődéssel fordítják az általuk dirigált kamerák lencséit. Scott filmjei, nyúljon bármilyen zsánerhez, rendre hordozzák az intellektuális bizonytalanság kényelmetlen érzését, ami a rendező konzekvens munkatempójával párosulva jelen állapotában is tekintélyes életműként vonulna be a mozitörténelembe. Csakhogy ő alkot tovább, és ha eljövendő projektjei akár megközelíteni is képesek lesznek Az utolsó párbaj színvonalát, akkor remélem, hogy nem is hagyja abba egyhamar.

Vágtázók, halottkémet!

Új filmjének, a megtörtént esetből inspirálódó Az utolsó párbajnak fókuszában két középkori lovag, Jean De Carrouges (Matt Damon) és Jacques Le Gris (Adam Driver) csörtéje áll. De Carrouges felesége megerőszakolása miatt hívja ki párbajra korábbi barátját, Le Gris-t, mégpedig a történelem utolsó, a katolikus egyház által szankcionált, istenítélettel felérő végkimenetelű összecsapására. A Marguerite de Carrougest (Jodie Comer) ért megrázkódtatás csupán az események gyújtópontja: megígérhetem, hogy amikor felállunk a székből, legkisebb gondunk lesz amiatt aggódni, hogy vajon melyik lovag isten és az igazság magasztosabb bajnoka. A Damon és Driver mellett fontos mellékszerepben szintén feltűnő Ben Affleck, valamint Nicole Holofcener által jegyzett forgatókönyv ugyanis a viszálykodáson messze túlmutató, esetenként szomorúan aktuális kérdésekkel foglalkozik. Intuitíven, a szereplők ragyogó fogsorától eltekintve hiteles kulisszák közt vizsgálja a korabeli viszonyokat, különös tekintettel a férfi-női – mondjuk ki – hierarchiára, és emellett alapvető emberi gyarlóságokból épít fokozódó feszültségű kirakósjátékot. Narratívája ugyanarról a tőről fakad, amit mindannyian mesélünk magunknak, hogy sorvezetőt kapjanak tetteink, ám az a középkorra, valamint Ridley Scott-ra jellemző nyerseséggel hasít bele nézőjébe.

A lovagi „szerelem” áldozata

Kimagasló teljesítménynek tartom, hogy egyszerre tud időtlen példabeszéd, idegfeszítő történelmi dráma, és tökéletesen komponált hollywoodi produkció lenni Az utolsó párbaj. Ezzel együtt elkeserítő látni, hogy az ezerháromszázas évek óta milyen érintetlenek bizonyos, sötét emberi kvalitások. De Carrouges feleségét talán az egyetlen szájbarágósabb jelenetsor szerint úgy dobták vásárra, akár egy tenyészlovat, majd a szerencsétlen, megbecstelenített asszonynak az őt fenyegető, állításait támadó férfiak előtt kellett megvédenie igazát. Nem emlékeztet kísértetiesen a jelenet a lúgos orvos bene krisztián (így, csupa kisbetűvel) barátnője, Renner Erika esetére, aki majd’ egy évtizeden át kényszerült a bíróságon elszenvednie efféle atrocitásokat? A lovagok pedig korántsem az erény átromantizált bajnokai, sőt: hatalmukkal visszaélő, öntelt, kegyetlenkedő érzelmi analfabéták, hasonlóan mondjuk a The Boys szuperhőseihez. Érzelmi evolúciónk súlyos lemaradással kullog a technológiai mögött, aminek ugyan kevés köze van cikkem tárgyához, mégsem független a produkció mondandójától.

Damon és Affleck először írtak közös forgatókönyvet a Good Will Hunting, vagyis 1997 óta, de ha huszonegynéhány-évenként érnek meg bennük ilyen fajsúlyú üzenetek (nem elfeledve itt Eric Jager kiindulásul szolgáló könyvét), megéri várakoznunk. Az utolsó párbaj kemény, fajsúlyos film, ami az eddig látottak alapján magasan emelkedik fölé a C19 alatt feltorlódó mozis dömpingnek. Egyúttal hétszáz évet átölelő kordokumentum, véres középkori thriller és elmélyült értekezés életünk folyásáról. Egykoron, most, de hátha nem mindörökké.

A cikk eredetije az Ekulturán olvasható: Az utolsó párbaj – ekultura.hu