Az HBO meg a normál méretű hölgyek – Kiasszonyok körbejáró

„Drágám, akarod megnézni velem a Bad Boys 3-at?”, kérdezte a nő. „Nem rossz ötlet, de sokkal inkább ülnék be az új Kiasszonyokra!”, válaszolta soha egyetlen férfi sem… nos, majdnem soha, majdnem egyetlen férfi sem, pontosítanék is rögtön. Szinte szégyenkezve teszem fel a kezem, hogy én voltam az az egy, aki szembement a természet törvényeivel, az ősi ösztönökkel, a hordába verődött vadászokat már-már vértestvéri közösségbe kovácsoló genetikus kódolással – az egy, aki nem fogja tudni sörözés közben a haverjai beavatási szertartásnak is beillő érdeklődésére azt felelni, hogy „Ja, láttam a Bad Boys 3-at, király volt”, majd ezután ráterelni a témát a közelmúlt sporteseményeire. El fogok bukni, ki fognak közösíteni testvéreim, talán még a kocsmába sem engednek be, mint C3PO-t a Star Wars IV-ben, mert az én fajtámat nem látják szívesen, én droid vagyok. Én a Kiasszonyokat választottam.

Lesz majd valaki, aki mikor ezt megtudja, a szemében egy hős pusztul el; na ő fogja megkérdezni négyszemközöt, mielőtt maga is végleg hátat fordít, és visszatér a csocsóasztalhoz: „Legalább jó volt?”. Halkan suttog, közben a kabátomba kapaszkodva, mert eddigre nyilván megértem, hogy nekem menni kell, és felöltöztem. „Nem… nem igazán”, felelem, és kiszabadítom magam, mert még a végén meg talál ütni, mintha rajtam keresztül el tudná pusztítani az életet szükségszerűen kísérő fájdalmat meg csalódást. Az éjszakai levegő talán visszahozza a józanságom, hogy azt is át tudjam gondolni, miért kellett nekem egyetlen pasiként képviselnem a férfinemet a Duna Plaza egyik hölgyekkel teli mozitermében.

A Kiasszonyok, Louisa May Alcott 1868-69-es kétkötetes regénye eddig öt feldolgozást kapott, ebből hármat 2017 és 2019 között, azaz van a modernkori filmtörténetnek egy olyan, igaz, rövid időszaka, amikor pont annyi Little Women jött ki, mint Csillagok háborúja. A legújabb manifesztáció élményét magamnak rontottam el, mégpedig a 2017-es, HBO-s minisorozat megtekintésével, ami az ábrázolt család életét, valamint a kor viszonyait olyan hitelesnek érződően mutatta be, hogy az 1994-es, Susan Sarandon, Winona Ryder, Christian Bale nevével fémjelzett, talán (eddig) legismertebb megfilmesítést egy óra után kikapcsoltam. A kábeltévés megközelítés mellőz mindennemű hollywood-i sallangot, mégis tud megrázó, magával ragadó lenni, ráadásul a családfőt a Csernobil tudósnője, Emily Watson alakítja, aki itt sokkal ki tudta bontakoztatni a tehetségét, mint a szimpatikus, intelligens, de mégiscsak epizodista szerepkörben. Én a három részen legalább kétszer elbőgtem magam, és aki férfitársaim közül most megszól ezért, az garantáltan ott hüppögött volna mellettem (néztem én már Szerelempatakot félrészeg kankörben, míg a csajok az erkélyen cigiztek – tudom, miről beszélek).

Az új Kiasszonyok a sorozattal szemben olyan, mintha modernkori emberek – főleg ugye, de nem kizárólag nők – beöltöztek volna tizenkilencedik-századbeli kosztümökbe, és kedélyesen előadnák Alcott művét. Laura Dern, mint négygyerekes családanya például úgy fest, hogy Norbi rögtön a plakátjaira tenné, a környezetében élő többi „öreg” pedig nem több kedélyes, néha kicsit morgós kliséknél. Kedves ezt nézni, főleg azért, mert gyönyörűen komponáltak a beállítások, és a történetvezetés ritmusa is csak itt-ott bicsaklik meg, de személy szerint üdvözöltem a habos-babos vonaltól való eltávolodást, erre most itt vagyunk megint. „Romanticizál” tehát Greta Gerwig rendezőnő (Lady Bird), pedig a kor rózsaszín szemüveg nélkül cseppet sem tűnik romantikusnak, ami a kosztümös/szerelmes drámák kedvelőit feltehetőleg annyira fogja zavarni, mint engem a sci-fikben az űrben felhangzó sugárhajtóművek robaja, a teljesség kedvéért mégis meg kellett jegyeznem. A hitelesség azon túlmenően, hogy egy űrhajó sem húz el az égen, míg a March család a tűz körül melegszik egy-egy, a nők nehéz helyzetét méltató kirohanásban kap helyet, amit megint nem az én tisztem  egyetértően hümmögve nyugtázni, ám kissé didaktikusnak éreztem.

A legutóbbi Kiasszonyok mind lineárisan haladtak A-pontból B-be, azonban a 2019-es ráncfelvarrás a mesélés módját sem hagyta érintetlenül. Ennek eredményeként ide-oda ugrálunk az időben, ami néha zavarónak és/vagy értelmetlennek tűnt úgy két órán keresztül, de aztán kiderült a létjogosultsága, és azt kell mondjam, utólag remek ötletnek tartom. A lezárás (mivel negyed órával később véget is ér a film) így igazán frissnek hat, ráadásul utat nyit a szabad interpretációnak is, amire aztán végképp nem számítottam. Szőrös szívem van, tudom, de számomra az igazán sötét árnyékok, és a csillámló magaslatok hiányoztak, hiába remekelt szereplőgárda, köztük Meryl Streep-pel és a performanszáért Oszkár-jelölt Saoirse Ronan-nel (Hanna, Komfortos mennyország), és Florence Pugh-val (Családi bunyó, Fehér éjszakák), ami folyton kirántott az élményből. Az sem segített nyilván, hogy amikor a frontról hazatérő, elgyötört családapaként megjelent Bob „Better Call Saul” Odenkirk, a feleségemmel mindketten hangosan felröhögtünk, de ez legyen a mi szegénységi bizonyítványunk. Összességében miután az 1917 kivételével mind a tíz legjobb filmes jelöltet megnéztem az idén, a Kiasszonyokat tartom a leggyengébb indulónak közülük. Ha úgy vesszük, nálam ellopta előle az Oscar-t az HBO.

Vissza a főoldalra