(Spoiler csak a végén, fogok szólni.)
Míg egyes sorozatoknál meg tudom bocsátani, mi több értékelem, hogy több évadon át rabigájukban tartják figyelmemet, másoknál már a puszta törekvés is mérhetetlenül felidegesít. Irracionális lennék? Amúgy nyilván, de nem pusztán arról van szó, hogy tizenegynéhány rész alatt feltétlenül el kéne varrni minden történetet. Amikor kötekszem, akkor problémám azzal a koncepcióval van, amire ezennel az „Egy lépés előre, kettő hátra” megnevezést sütöm. A (rövidítve) egyperkettő sablont alkalmazva belebegtetjük a hiszékeny publikumnak, hogy nagyívű szagát építünk, majd éveken át sejtelmeskedünk egy ködös, csalódáskeltő lezárásig. Bármelyik sorozatot előcitálhatnám, aminek felütésekor valami furcsa történik, majd szimpátiakeltő vagy épp antipatikus karakterek lopják be magukat a néző szívébe; ezektől aztán epizódok tömkelegén át nem szabadulunk, mert egyrészt szeretjük őket nézni, másrészt a fő rejtély megoldatlan marad, mi több altitkokkal bővül. Kicsoda a pletykafészek (Gossip Girl)? Ki ölte meg Laura Palmert (Twin Peaks)? Ki viseli el végül Ted Mosby-t (Így jártam anyátokkal)? És így tovább.
Egyperkettő, azaz Joe fia Jack, csakhogy Jack valójában Jane. Jane valóban jelen volt, amikor Joe született, de nem a fiú apanyjaként, hanem mint kórházi ápoló. Ápoló? Eddig azt hittük, igen, ám igazából évek óta kísértett a kórházi szárnyban, mint a szadista doktor azóta nyughatatlan első áldozata. Amikor bébi Joe megidézte, a gyermeki szeretet jó útra térítette a bosszúszomjas entitást, csakhogy JaneJack történetével nem búcsúzunk el a Pokol Szárnyaitól! Bevágás egy pogány szertartásról ezerhatszáz évvel korábbról, majd vissza a jelenbe – Bébi Joe médium, egy híres negyedik századi kelta boszorkány reinkarnációja… LENNE, ha ezt az egészet nem Claire, a gyermekkori traumákkal küzdő felszolgálónő álmodná, akiről eddig nem tudtunk semmit, de egy filmkocka erejéig látjuk asztrálprojektálni a hatodik évad végén. Eddigre vélhetőleg maradék józanságukat is elvesztették követőink, és habzó szájjal várják a következő alsónadrágból előrántott csavart, amit lenyomunk a torkukon. A Youtbue-on úgyis százan fogják elmagyarázni egyszerre, mi történt igazából, szóval a lényeg, hogy akkora ökörséggel álljunk elő, amivel ők nem fognak. Isten hozott a sorozatlogika világában.
A fentebb vázolt vonal állatorvosi lova J.J. Abrahms Eltűntekje (Lost) képviselte, amiben javarészt egy misztikus szigeten izgulhattunk az Oceanic Airlines katasztrófát szenvedett 815-ös járatának túlélőiért. Az Eltűntek hat évadot élt, hogy a végére egy sokak által kritizált lezárást kapjon, mely pont azt a látszatot keltette, mintha az elején még halvány fogalma sem lett volna az alkotóknak, mit is próbáltak adni a világnak ezzel az egésszel azon kívül, hogy egymás között fogadtak az elkaszálás időpontjára. Az eredmény részemről életre szóló bizalmatlanság lett minden olyan szériával szemben, amikben az új kérdések felülmúlják a megfejtett talányok számát, vagyis az egyperkettő formulát követik. Kivétel is akad persze: a Dark–ról (Dunkel) például előre lehetett tudni, hogy három etaposra tervezik, és a végére szépen le is zárult minden (bár közben olyan tekervényesre gubancolódtak a szálak, hogy a részletekben ha akarnék, sem tudnék elmerülni). Hogy A farkas gyermekei végig kíván-e bullshitelni X évadot, jelenleg legalább akkora kérdőjel, minthogy történetet is kapunk-e majd, vagy csupán cselekményből áll majd a Ridley Scott (és fia) nevével bepromózott produkció.
Anya (Amanda Collin) és Apa (Abubakar Salim) ateista programozású androidok, akik a Kepler 22B nevű exobolygóra menekülnek az ateisták és Naphívők háborúja által élhetetlenségbe taszított Földről. Kettejük kapcsolata még akkor sem vinné el a történetet a hátán, ha erotikus modellek lennének, márpedig nem azok: helyette lefagyasztott embriókat hoztak magukkal, akik Anya közbenjárásával megkezdhetik viszontagságos felcseperedésüket a galaxisban. Ja igen, Anya amúgy ha kell, átalakul kíméletlen gyilkológéppé; ez némileg fodrozza az állóvizet… A másik szálon két katona, a Vikingek Ragnarja (Travis Fimmel) és társa, Sue (Niamh Algar) imposztorkodja fel magát az ellenség űrbárkájára, majd keresztezik a nevelő-droidok sorsát, nem lőném le, hogyan. Kilenc friss, meglepő, brutális epizód, melyeket érfelvágósan gyönyörű főcímzene vezet fel, majd jön… a tizedik, hogy megágyazzon a továbbiaknak. A lényeg nem annak boncolgatása, hogy nevelhet-e jobban gyermekeket egy mesterséges lény az embernél (egyes szülőket elnézve ez sajnos nem kérdés), vagy hogy milyen áldozatokat hoz meg egy programozott értelem családja túléléséért – vannak karakterek, akiket felvezettünk, rejtélyek, amiket tovább görgetünk,vagyis egy lépés előre, kettő hátra. Azistenverjemeg.
Sajnos(?) mégis lett olyan színvonalas a Farkas első évadja, hogy adjak egy esélyt a másodiknak, ha és amikor majd kijön. Viszont – – a záró nyitányban előkerülő utódot akkor is kikérem magamnak, ha később valami királyságot hoznak ki belőle. Regi, köszi az észrevételt: az Anya szájából feltörő kígyó illetlen mértékben idézi Stephen King Álomcsapdájának szörnyét, márpedig aligha terveztek King-gel közös univerzumot a készítők. A különbség az, hogy míg utóbbi szerencsétlen áldozatának ánuszából robbant elő, az utolsó rész lábatlan akármije Anya száján át lát napvilágot. Aligha túlzok:
Az egyik ember inputja a másik outputja, értem én, de ha tovább másolja Aaron Guzikowski Farkas-letéteményes a horror királyának dolgozatát, arrébb lesz ültetve. Zárszóként pedig vesszenek az Elveszettek az egész kamuközpontú koncepcióval egyetemben, A farkas gyermekei maradjon inkább az a színvonalas sci-fi, aminek indult.