Az Amerikába jöttem 2 az a film, amit nem szégyelltem kétszeri nekifutásra, félszemmel véletlenszerűen felsíró sarjomon megnézni, és miután végeztem azt sajnáltam legjobban, hogy végig ültem. Ennél talán csak az szomorúbb, hogy az 1988-as klasszikus folytatása egyáltalán elkészült. Azoknak, akik hozzám hasonlóan tucatnyiszor mosolyogtak önfeledten a John Landis dirigálta eredetin, idén jókora pofont szenvedett el a gyermekkoruk, és csak remélni tudom, hogy a rezgéshullámba nem ingott bele az első rész is. Talán azért nem – a gyerekeknél maradva.
Az Amerikába jöttem 2-t ezentúl AJ-nek rövidítem, és mivel folyomány, két „J”-vel, vagyis AJJ lesz, ami jajkiáltásomként is felfogható annak színvonala kapcsán. Az egyébként abszolút vállalható A nevem Dolemite című, Murphy-visszatérésnek is felfogható legutóbbi fricska fölött is rendezői székelő Craig Brewer nem egy John Landis, pedig utóbbiról sem mondható el, hogy korai karriercsúcspontjaitól eltekintve (pl. Blues Brothers, Oszkár) konzekvensen brillírozna. A Dolemite sztorija egyébként 1975-ben gyökeredzett, és egyfajta múltidéző életrajzi újrafilm-vígjáték, vagy mifene volt, tehát az Amazon Studios jogosan érezhette azt, hogy ezen a múltba révedező szafarin sem történhet baleset. Fel is béreltek vagy hét forgatókönyvírót, hogy közös erővel gyúrják össze a történetet, ám a kevesebb ebben az esetben is több lett volna – az egy résszel kevesebb pláne.
Alig hiszem el, hogy ezt írom, de az AJJ legnagyobb hibája, hogy feleslegesen komplex. Talán ebből fakadólag Eddie Murphy sármja, amivel lazán elvitte az előzményt a hátán, teljesen háttérbe szorul. Kapunk helyette számolatlan visszatérő szereplőt, cameót, a nosztalgiavonat síneit bebetonozandó konkrét jeleneteteket az előző epizódból, ám ezek futó görbületet hoznak mindössze a szánk sarkába, a vágyott szívmelengetéshez másra lenne szükség – mondjuk szívre. Mondom ezt úgy, hogy én még bébivel is készültem, de azoknak, akik nem, elárulom szerintem (a szíven túl) mi hiányzik: egy kedves koronaherceg és az ő leendő hercegnője, akik a szerelmükkel küzdenek a nehézségekkel (itt elnyomó tradícióval) szemben. Róluk szólt az Amerikába jöttem, és sajnálatos módon helyettük dobál be a kettő minden mást, csakhogy kitöltse a játékidőt. Kérdem én: de miért?!
A történetről: Zamunda, a képzeletbeli afrikai királyság annak ellenére virágzik, hogy a női jogokat szemmel láthatólag páros lábbal tiporják, és virágzik a rasszizmus: a fehér lakosok száma egészen pontosan egy, ráadásul az illető pályakezdőként ugyanannak a McDowell gyorsétteremláncnak a New York-i képviseletén gürcölt, ahonnan úgy fest, immár sosem engedik nyugdíjba. Az özvegy Joffers király (James Earl Jones) bársonylepedői közt haldoklik, kaszatávolságnyira tehát az utódlás kérdése. Valamiért nem a közvetlen utódlásé, Akeem herceg (Murphy) ugyanis Amerikából importált feleségével egyetemben köszöni, jól van. Nem, itt a gond az, hogy Akeem-nek nincs fiúgyermeke, „csupán” egy dramaturgiailag valamelyest indokolt, valamint ebből a szempontból két tökfelesleges leánygyermeke. Még szerencse, hogy Baba, a palota boszorkánydoktora (talán a legszórakoztatóbb új karakter) előtt egy vízióban megelevenedik az ifjú Akeem, ahogy bespanglizva felkoppint egy queens-i particafkát. A leendő király egyik szeme sír, a másik rettenetes CGI, ugyanis A pusztító Simon Phoenix-ének kasztrált alteregóját hozó Izzi generális (Wesley Snipes) vagy beházasít, vagy fogatlan oroszlánként vicsorog. Akeem tehát hűséges boxzsákjával, Semmi-vel (Arsenio Hall) visszatér Queens-be, hogy biztosítsa a trónöröklés jogfolytonosságát. Micsoda mondat és kihívás: bébiőr, légy hozzám kegyes!
Ennek nem örül felesége, Lisa, sem a legidősebb lánya, Meeka, de az újdonsült fattyú-herceg, Lavelle sem igazán, akinek beszédtsílusa a ValóVilág szereplőinek szellemi nívóját idézi, dikk, de közben meg tenyérbemászóan „utcaokos”, mert a sztereotípiák rosszak, értem? Nem árulok el nagy titkot talán azzal sem, hogy a(z amúgy kompetens) női uralkodójelöltet csak azért leléptetni pusztán a nemiség okán helytelen volna, így a herceg célkitűzése nem lehet a történet katarzisa, amennyiben megvalósul. Itt kérem mindenkinek saját feloldozás jár, amin úgy az első óra után elkezdenek az írók agyalni, a feleségem pedig ezen a ponton közli, hogy majd’ leragad a szeme, előző éjjel négy órát, ha aludt. Kicsit hálás vagyok a bébinek, mert ehhez a harchoz, vagyis a második felvonáshoz nekem is erőt kell gyűjtenem. Végül másnap jutunk el a stáblistáig, bár eddigre ismét holtfáradtak vagyunk, ami legkevésbé sem a gyerek hibája. Mi több, a pelusban található végtermék hajaz leginkább az AJJ minőségére, azt mégis szívesebben szemlélem napjában sokszor, minthogy ezt a produkciót kelljen még egyszer.
