Almodóvar vad angyala, avagy a prosztó puttó

Luis Ortega - Az angyal

A törvény kezére húsz évesen, 1972 februárjában kerülő Carlos Eduardo Robledo Puch rövid bűnözői pályafutása sajnálatosan gyümölcsözőnek bizonyult. A modern kori Argentína bűnügyi történetébe „fekete angyal” vagy „halál angyala” médiacímkékkel bevonuló úriember tizenegy gyilkosságért, egy rendbeli nemi erőszakért, két emberrablásért, tizenhét rablásért, valamint ezeknek meghiúsult kísérleteiért tölti jelenleg is tartó börtönbüntetését. Luis Ortega rendező és Pedro Almodóvar producer az ő munkásságát kölcsönözték laza vonalvezetőként… de hogy pontosan mihez is, annak érdemes egy alaposabb eszmefuttatást szentelni.

Ami előttünk pereg, az egy időnként zseniálisan fényképezett inverz fejlődéstörténet (vagy ha úgy tetszik, veleszületett lelki alkat által katalizált lecsúszásdráma), ami valójában sem forrásanyagát, Puch-ot nem dokumentálja pontosan, sem választott időszakának viszonyairól nem fest korképet, ellenben hatásosan ábrázolja miként tevékenykedik egy bármiféle morális iránytű nélkül tomboló, emberi roncsokat – rossz napjain hullákat – maga mögött halmozó pszichopata. Leszámítva, hogy a rendezett körülmények közül származó, bármiféle traumáktól mentesen felnevelkedett Carlos sztorija a friss házasoknak könnyen elveheti a kedvét a gyerekvállalástól, felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban: nyújt-e bármiféle pluszt e jellemábrázoláson túl Az angyal? Meglátásom szerint igen – és nem.

Kezdjük az egyszerűbb megfejtésű elemekkel. A főbb szereplők remekelnek, élükön a reflektorfény közepén álló Lorenzo Ferróval, aki megjelenésében szinte nemtelen, mégis rendkívül bájos, miközben gátlástalanul lop, csal, manipulál, gyilkol. A zene nekem kimondottan tetszett, nem feltétlenül a latinos vonal miatt, hanem mert találóan festi alá az aktuális eseményeket, indokolt esetben a harsányságig fokozódva. Legutóbb a Jokerben láthattunk egy veszett lelket emlékezetesen táncolni, itt ez a momentum a történet szerkezetének szerves részévé válik, az abszurditásában is relatíve grandiózussá hizlalt zárásnak adva egy nagy adag extra töltetet. Az események ismeretében nehéz lenne a befejezést elrontanom az olvasónak, de a film részleteit azért nem szeretném, így csak annyit mondok, hogy az önkezével szétvert élet törmelékhalmán lötyögő Carlos bennem Caligula, esetleg Néró alakját idézte meg.

Hadd említsem még meg a helyenként szájbarágósnak tűnő, a karakterek szájába adott megfejtéseket, vagy a történetszövés kissé hullámzónak érződő ritmikáját – az elsővel szemben megbocsátó vagyok (például az antagonistánk neve és sorsának alakulása közti párhuzam átgondolását meghagyom a nálam ezoterikusabbaknak), míg a második probléma összefügg egy mélyebb kérdéskörrel. Amodóvar-produkcióról lévén szó, elkerülhetetlennek tűnik, hogy ne kerüljön elő a szexualitás, ezen belül is az egyneműek vonzalma. Elég egyéni válaszok születnek arra, ki hogy viseli a vásznon keresztül arcába tolt explicit valóságot; a magam részéről az öncélú mutogatást meghagynám az exploitation-műfajnak, egyébiránt próbálom kontextusában értelmezni az adott jelenetsort. Hogy Puch és tettestársa, Ramón közt kialakult valami közös martalóckodáson túlmutató kémia, az feltehetőleg az alkotói fantázia szüleménye, és relevanciája csupán a hírhedt gyilkos karakter-újraértelmezésének tükrében értelmezhető. Cserébe a film dinamikája szerintem megsínylette, hogy fókuszba került ez a szál is, ráadásul felvetett egy harmadik gondolatot bennem, de ezen az úton tényleg csak az kövessen, akit érdekel némi szubjektív fejtegetés.

Elkerülhetetlenül feltűnt ugyanis, hogy Carlost semmiféle szexuális aktus során nem látjuk, mi több egy nő közeledését el is utasítja, ugyanakkor elvileg van barátnője… Ez kissé összezavart, mert angyalság ide vagy oda, a tettei ismertek, plusz ez egy kvázi-Almodóvar mozi, amiben nem egy homoerotikus kikacsintást tesz a címszereplő, tehát mi kell még a (bármilyen irányú) kiteljesedéshez? Nem tartom véletlennek a dolgot, így a jelenség megfejtést követelt, én pedig szültem egyet, ami azért nem lett a legmagasztosabb. Lehetséges-e, hogy a filmbéli fiatal bűnöző meleg volt, és elfojtott vonzalmai tették azzá, akivé vált? Általánosítva: vajon a választás totális szabadsága lenne a gyógyír az erőszakos világ rémtetteire? Ha valóban ezt próbálták volna ábrázolni az alkotók, azért árnyaltabb bemutatását igényeltem volna a korabeli Argentína társadalmi szokásrendszerének, hogy hangsúlyos lehessen ez az üzenet. Amennyiben viszont tévúton járok, Az angyal megmarad számomra annak, amit e nélkül mutat: egyedi stílusú látlelet egy beteg elméről, némi humorral és tetszetős végszóval prezentálva. Ha pedig igazam van, akkor nekem nem tudott újat, relevánsat mondani. Akárhogy is, Ortega műve, hogy stílszerű legyek, megér egy misét.

(A cikk eredetije elérthető itt: http://ekultura.hu/2019/10/24/az-angyal)

Vissza a főoldalra