Aki mer, az NER: Disznó, futball, űrhajó könyvbemutató

Disznó, futball, űrhajó: e három szó mintha a magyar nemzeti trikolor alternatív értelmezését kínálná; a vörös húsét, a zöld gyepét, na meg a filozófiai értelemben vett végtelenségét, a fehér fényt, ami egyszerre szimbolizálhatja a csillagok vakító ragyogását és a lélek szabadulásvágyát. Csakhogy napjainkat hiába hatja át emelkedettebb pillanatokban a fennkölt eszmék kergetése (magyart a Holdra!), és a vélt vagy valós múlt iránti nosztalgia (legősibb nyelv, nép, kultúra stb.), ha a sárga csekkek vastagabb kötetként tornyosulnak, mint átlag honfitársunknál a karácsonyi ajándékba kapott aktuális Frei Tamás-könyv. Mindemellett úgy tűnik, mintha a napjainkban szocializálódó generációk lelki szemei előtt folytonosan pörgő kaleidoszkóp lebegne, ami sodró információmasszává mosná szüleik és nagyszüleik egy- vagy kétpólusú világrendjét.

Aki ebben a forgatagban képes megragadni akár egy morzsányi igazságot, fehéredő bütykökkel kapaszkodik bele, csakhogy ökölbe szorult ujjai közül ez a pillanatnyi ratifikáció gyorsabban illan el és cserélődik le felpörgetett szürrealitynkben, mint ahogy képes lenne a változást megnyugtatóan tudatosítani magában. És mi marad helyette a stabilitásért folyton viszkető tenyerekben? Az izommemóriába kódolt görcs, na meg lelki lenyomata, a feszültség szorítókötésében vergődő én segélykiáltása. A düh.

Jólesz Dávid könyve a dühöseknek szól. Azoknak, akik honatyáink felé pillantgatnak erkölcsi útmutatásért, de csak gyarló embereket látnak, akik a Kárpát-medencének e kilencvenháromezer négyzetkilométernyi szegletének történelméből levonták a maguk következtetéseit, és nem átallottak gazdaságilag a többiek fölé emelkedni. Kik ők? Kik vagyunk mi hozzájuk viszonyítva? Vajon a frusztráció és a szemellenzős támogatás útjai közt a kondértól való távolság húz választóvonalat, vagy létezik egy olyan megismerés, ami egyszerre visz közelebb önmagunkhoz és forrongó világunkhoz egyaránt?

Főhősünk, az íróról mintázott Dávid japán szinkrontolmács, akit olthatatlan éhségében fekete lyukként szív magába a hatalom, hogy aztán szókimondása miatt ölelje keblére. Ő az a népmesei legkisebb fiú, akit a király szemtelensége ellenére, vagy épp amiatt, fogad az udvarába, mert a bolond sem mer már vele viccelni, a többiek pedig mind indiai módra mondanak nemet: bólogatva. Ám a naplóregénybe oltott Ludas Matyi-rege végkimenetele korántsem halad egyértelműen a földesúr elfenekelése felé: a gazda is ember ugyanis, és bármilyen rafináltan igyekszik is bársonyszékében maradni, a kérdés, hogy a helyébe kerülve mit tenne a magát erkölcsi dicsfénybe vizionáló főhős, egyre kellemetlenebbül nyomul az olvasó arcába, ahogy a végkifejlet felé lapozgat. Hisz ő a nemzeti furfang megtestesítője, mégsem győzheti le az idealizmust az évek során pengeélesre csiszolódott elvtelenség! Luke Skywalker ugyan állta a Birodalom urának feléje záporozó áramütéseit, de vajon mit tett volna, ha Palpatine császár svédasztallal várja?

Egy rádióinterjú Orwell 1984-éhez hasonlította a Disznó, futball, űrhajót, ami feltétlenül helytálló abban a tekintetben, hogy a már létező társadalmi berendezkedést alapul véve egyfajta disztópia (ne én legyek a poén lelövője: talán utópia) felé halad a történet. Megjelenik a kafkai rendszer, még talán szerelem is, de mindezek amolyan magyarosan lakodalmas-dáridós köntösbe bújnak, hogy az ember Dávid szemén keresztül legstresszesebb pillanatában se győzzön rácsodálkozni a saját magán felfoghatatlan mértékben túlnövő kisgömböc titkos zsenialitására. Emellett a kincstár ragyogása sem hagyja érintetlenül főszereplőnk éteri tisztaságúnak azért nem mondható jellemét, a könyv realitásának kettősségét fokozatosan csepegtetve az események elbeszélőjének monológjába. Az eredmény a kezdetektől fogva rendkívül szórakoztató, ám egyben tanulságos is, merthogy az író az össznemzeti ventiláláson túl a dramaturgia felépítéséhez is ért, és olykor egy próféta jövőbelátása kíséri tollvonásait. Teszi mindezt olykor egy parasztgyerek retorikájába oltott filozófusi mélységben, ami már egyedisége miatt is megérdemli a figyelmet.

Ezek után mit is mondhatnék zárszóként? Erős debütálás ez Jólesz úr, de az ajánlást azért én átíratnám önnel a következőre: semmiképp sem csak a dühöseknek. Kíváncsian várom a folytatást, és hogy megismerjem a Damjanich utca oroszlánjának további sorsát!

(A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/07/07/jolesz-david-diszno-futball-urhajo)

Még több bemutató: https://forraimarton.hu/category/bemutatok/

Vissza a főoldalra: https://forraimarton.hu