Valamikor réges-rég, pontosabban úgy négy évvel ezelőtt az USA nyugati partján vakációztunk feleségestül-jóbarátostul. Élményeink közül a Los Angeles Dodgers-Tampa Bay Rays baseball-csillagok összecsapása amennyire előzetesen várt, utólag annyira döbbenetes volt. Döbbenetesen unalmas, mármint. A meccs érdemi részét képező kényszerű üresjátékokat közéjük ékelődő show-elemek hivatottak feldobni, amikor pedig valamelyik sportoló megmutatta, hogy képes változtatni emberi madáritató-állapotán, az ingerszegénységet – felteszem, rajongói fanatizmusból – nemhogy toleráló, de értékként ünneplő stadionközönség majd’ megőrült az izgalomtól. Ha jól emlékszem, három óra után adtuk fel a hitetlenkedve álomba merülés elleni küzdelmet, de a hírek szerint még legalább ennyi ideig tartott a mérkőzés. Az élményt az Andor című sorozat idézte fel bennem, keserű párhuzamot húzva.
A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika
