A zaj bajjal jár – Szép csendben bemutató

A helyszínen rögtönzött zenei alkotás, vagy előre nem látott eset, véletlen. A lexikon így definiálja az impromtu fogalmát, és megtekintése után már értem, miért futott ilyen elnevezéssel eredetileg Nagy Zoltán első nagyjátékfilmje, a Szép csendben. Stílusos, ötletes elnevezés volt, olyan, ami hozzáad ahhoz a lassan, finoman bevitt ökölcsapáshoz, amit ezután a másfél óra után a gyomrom tájékán éreztem. És állítom, nem én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy bekövetkezett, pedig ott ültünk a sötét teremben jópáran, sajtósok és bloggerek, meg a bennfentes kíváncsiskodók. Voltunk néhányan, akik akaratlanul is felfedtük magukat a többieknek. Mi, akik percekig ülve maradtunk a stáblista alatt, majd kifelé oldalogva nem néztünk egymásra, csak a szemtörölgető gesztusok némelyikét kaptuk el a tekintetünk sarkából. Egyikünk sem tudta, mit kéne tennie, mondania, csak a szégyen által áthatott felejteni vágyás maradt ott köztünk, mint letagadott, rozsdásodó kapocs. Mert a film szereplőihez hasonlóan nekünk sem voltak válaszaink a kialakult helyzetre.

Dávid (Major Erik) tehetséges fiatal szólista, akit a Máté Gábor alakította karmester, Frigyes mentorál a zenei pályán. A fiúban élő kép repedezni kezd, majd darabjaira hullik, amikor megtudja, hogy a hatvanas mester bizalmas viszonyba kényszeríti a tizennégy éves csellista Nórit (Bognár Lulu), amiből a lány keservesen próbálna kilépni. Hiába dől össze fokozatosan hősének nimbusza, Dávid apró csepp csupán a tengerben, aki a legnemesebb szándékai ellenére sem képes hullámokat kelteni maga körül. A mestert védi a renoméja, és ha a művész úr vezényel és a zenekar egy testként játszik, a közönség színpadon innen és túl sem mer megszólalni. Hiszen társas kapcsolatainkban is igaz a 2008 pénzügyi krízise során a jelentős piaci befolyással bíró cégekre bevezetett „túl nagy, hogy bedőljön” krédó: minél nagyobb a bűn, annál kisebb a lelkiismeretfurdalás; és minél tekintélyesebb a bűnös, annál hihetetlenebb, hiteltelenebb környezete szemében a bűn. Aki szenved tőle, szép csendben teszi – az ellentéttől rögtön értelmet nyer az új címválasztás.

Nagy Zoltán filmje nem vezeti végig nézőjét a tett – felháborodás – feloldozás kitaposott útján, Frigyes keresztre feszítése helyett azt mutatja meg, milyen, milyen is lehet egy zaklatás dinamikája az összes érintett szemszögéből. A világ így még celluloidról elénk vetítve sem válik olyanná, amilyennek látni szeretnénk, a határátlépés egyszerre gyűrűzik be a barátok, kollégák, szerettek kapcsolatrendszerébe, és terjeszkedik túl a vászon kétdimenziós keretein. A hangulat és az üzenet egyszerre korrodál belülről, mert az elbeszélés rendkívül személyesnek érződik, ha úgy tetszik terápia és közönségszolgálat is egyben. A rendező állítólag saját élményeit dolgozta fel a történetben, amit véleményem szerint ezúttal kár lenne plakáton hirdetni, annyira nyilvánvaló. Azon kevés alkalmakkor, amikor az írás didaktikusnak hat, a dramaturgiai szükséglet rögtön felmenti az alkotókat, és az atmoszféra a végére olyan erővel zárul össze a szereplők körül, mint két vaskos marok a torkomon.

Aki azt gondolja, hogy egy gyerek szenvedésének megállítása érdekében csatasorba állnak az univerzum erői, csalódás várja. Itt senki sem úgy viselkedik, ahogy elvárható lenne, mert az anya nárcisztikus, a jogbiztos tehetetlen, a kolléga megalkuvó, az áldozat pedig zavarodott. A szembesítés katarzisát megakadályozza évek lojalitása, és a félelem, hogy azokat is bántani fogja a vádló, akik felkészületlenül állnak az igazság előtt. Megannyi apró gesztus jelzi, hogy a zenekarnak szóló tapsvihar mögött van valami rothadó, kimondatlan iszonyat, ami alól csupán egy halk, könnyek közt elszipogott szópár képes áttörni: elég volt. Márpedig ha egy hamis idol képes elbukni, talán egyszer a többivel is leszámolhat, akinek összetörték az érzéseit. Mert a felnőtt mindig felelős; nincs kivétel, nincs felmentés.