A szakadár filmkritika – demokrácia vagy halál?

A hazai aktuálpolitikát követve egyes magyarok arra a megállapításra juthatnak, hogy kellő befolyás birtokában következményektől mentes országban élünk. Bryan Fogel Oscar-díjas rendező, aki az Icarusban a profi sportot mutatta meg akként a szteroidmocsokban fürdő álságos cirkuszként, ami valójában, A szakadár című oknyomozó dokuthrillerjével bebizonyítja, hogy egyes magyarok tévednek. Nem ez az ország következmények nélküli a hatalommal visszaélők számára, hanem a világ jelentős része, élen a diktatúrákkal.

Dzsamál Hasogdzsi, a szaúdi származású újságíró házassági engedélyért folyamodott Szaúd-Arábia isztambuli nagykövetségéhez, majd miután besétált az épületbe, nyomtalanul eltűnt. Menyasszonya hajnalig várta a férfit az épület előtt, ám az nem tért vissza hozzá; rendszerkritikus és a szólásszabadságért szót emelő megnyilvánulásai miatt Mohamed bin Szalman herceg ugyanis meggyilkoltatta, majd holttestét a helyszínen(!) feldarabolták és elégették.

Hasogdzsi évekkel azelőtt hagyta el családját, hogy a Washington Post hasábjain szavakkal küzdjön az önkényuralom és elnyomás ellen. Szaúd-Arábia, ahol az őszinte szó az ország lakosságát felhasználóként magának tudó Twitteren terjed, előszeretettel börtönzi be, kínozza meg, vagy legalább hitelteleníti el az uralkodó nézeteit kritizáló hangokat. Az újságíró akkor lépett igazán a leendő király tyúkszemére, amikor Omar Abdulaziz nevű, Kanadába disszidált fiatal honfitársával a szavakon túl szállt harcba a szaúdi állam nettrolljaival. Bin Szalman ezeket a legyeknek titulált bérposztolókat arra használta, hogy túlerejükkel elmossák a rendszerkritikus tweet-eket, és egyáltalán nem vette jónéven, amikor kanadai sim-kártyákról érkezett ellentámadás. Mondhatni ez volt az utolsó csepp a sivatagi napon felhevült pohárban.

Fogel lassan építkezik, és bevallom úgy félidőig általános szánakozásnál alig éreztem többet Abdulaziz miatt, akit nevezzünk a film másik, még élő főszereplőjének. Tragikus kérdés, hogy az ő ténykedését mikor elégeli meg a királyi család, mivel azon túl, hogy sosem térhet vissza Kanadából a hazájába, ahol a legtöbb barátját és családtagját vádemelés nélkül tartják fogva, nemzetközi szökevényként kénytelen bujkálni a herceg feléje kapkodó karmai elől. Az események mégis akkor kapcsolnak magasabb (vagy inkább pokolian mély) fokozatba, amikor bevonódik a játszmába a CIA, Trump exelnök, valamint a Pegazus kémprogram, amivel (sokkal) többek közt a herceg ellenséggé lett barátját, az Amazon (és Washington Post) tulajdonos Jeff Bezos-t is megfigyelték. Gyomorszorító geopolitikai szövevény ez, és ahogy hányingerkeltő fordulatokat követően időrendben eljutunk napjainkig, nemhogy megnyugvást, de még hozzáadott szorongást is kapunk a meglévő mellé.

A szakadár nem hatásvadász, így sem hazudni, sem téríteni nem próbál: a felmerülő tanulságokat mindenki szűrje le maga. Az igazság felszabadít, szól a sallang, de hogy egy másikkal rögtön megtoldjam, sokkal rosszabb idők jönnek, mielőtt jobb lesz – ha egyáltalán. Erősen kérdéses, hogy az élsport tisztul-e meg előbb doppingtól, vagy Szaúd-Arábiában ereszti ki vékony gyökereit a jogállamiság és a demokrácia. Erre talán még Fogel sem merne fogadni.

Aki többet szeretne tudni, vagy akár tenne valamit az emberi jogokért a Királyságban, a Thedissident.com-on tájékozódhat.

A cikk eredetije az Ekulturán olvasható: A szakadár – ekultura.hu