A Semmi című könyvet nem mostanában (egész pontosan 2010-ben) írta a dán írónő, Janne Teller – nekem is évekkel ezelőtt ajánlotta valaki azzal a lelkes felkiáltással, hogy a Semmi nem akármilyen, mi több az illetőre életre szóló benyomást tett. Ennél több információm addigra sem lett, mire néhány hete véletlenül kiszúrtam egy könyvesboltban, és felidéződött bennem ez a fakuló emlék. Tehát mondhatjuk, hogy a Semminek pontosan annyi előkészülettel veselkedtem neki, mint amennyit a címe sugall; még a fülszövegét sem olvastam el.
Hát huh. Úgy három órával azután, hogy felcsaptam a fedelet, már utolsó oldalakat lapozgattam. Igazi éjszakába nyúló irodalmi élmény volt, amolyan villanyoltást követő, zseblámpával a takaró alatt izgulós, csak épp felnőttként utálatos kötelezettségből udvariassági gesztussá nemesült a fény lekapcsolása. Egy estére megszűntem úriember lenni, a Semmit ugyanis nem tudtam letenni. Mivel vallom, hogy ebben az élményben nem érdemes máshogy elmerülni, csak ahogy nekem sikerült sajátos könyvvásárlási szokásaim miatt, az alábbi bekezdésben összefoglalom a sztori alapkonfliktusát – aki jót akar magának, átugorja ezt a részt.
<Spoiler start.>
Pierre Anthon konformizálódott (=kiábrándult, ez mindjárt fontos lesz) hippicsaládból származó, nyolcadikos tanuló egy idilli kisvárosban. Egy szép napon feláll, és filozofikus erejű bejelentést tesz az osztályának: semminek sincs értelme az életben, ezért kiszáll a rendszerből. Innentől a házuk melletti szilvafa tetejéről borzolja az alatta elhaladók kedélyeit, kvázi a tudás friss, vagy ha úgy tetszik, a friss tudás gyümölcsén élve. Elbeszélőnk, Agnes hamar megelégeli a kialakuló világképét provokáló üzeneteket, így a többi zavarodott, hátrahagyott serdülővel gyűjtésbe kezdenek: mindegyikük lemond a szívének legfontosabb kincsről, majd áldozataikat egy halomba hordják, hogy megmutathassák a seggfej Anthonnak, igenis vannak fontos dolgok az életben. Csakhogy a lemondás fájdalommal jár, a fájdalom pedig bosszúért kiált, legfőképp azzal szemben, aki kijelölte mi kerüljön feláldozásra; szadista egymásra licitálás születik a gyerekek közt, a teljes morális degradálódás felé kanyargó spirál, miközben egyre gyarapodik a Legfontosabb Dolgok Halma, ez a horrorisztikus, művészi kinyilvánítása az ártatlanság elvesztésének. Az értetlenség helyébe a harag lép, a veszteségek pedig nem mindenkinél feltételei a fejlődésnek, vagyis néhányan belebuknak azokba. Nos, nincs garanciája a gyermekkor túlélésének, elég csak elolvasni Pukánszky Bélától A gyerekkor történetét a részletekért.
<Spoiler vége.>
Azoknak, akik hallgattak rám, kedvcsinálónak rendelkezésre bocsátok néhány kulcsszót, ami persze a kíváncsibb társaik élményéből sem vesz majd el:
A Semmi egyszerűsít, hogy komplex tudjon lenni. A karakterek egy-egy jellemvonás lenyomatai, külviláguk gyakorlatilag nem létező, vagy csupán szükség esetén előrántott. Az egyik szereplő a cselekmény egésze alatt szinte el sem mozdul egy kijelölt pontról, ami nem túl életszerű, sőt már-már szimbolikusnak tekintendő, ha nem vagyunk megengedőek az efféle furcsaságokkal szemben. Ez a sallangmentesség ugyanakkor megtisztítja a lendülő kar útját, hogy a pofon ne girbegurba kerülők után, elgyengülve csattanjon az arcon, hanem sallangmentes precizitással. Erőteljes üzenetközvetítői technikájával azonban nem tesz mást, mint kibontja azt a kérdést, amire a választ megadni szinte képtelenség.
A Semmit nehéz letenni, de újra kézbe venni sem könnyű. Annyira húsba maró, közbeszédünkben a depresszió lávafolyamának területére száműzött már a kisregény felvetése is, hogy abból muszáj magát az olvasónak kiverekednie valahogy, a legélvezetesebb út pedig a lapozáson át vezet. Míg aztán nem, de addigra már késő, benne vagyunk a közepében, mögöttünk is, előttünk is végtelennek tetsző távolság, de mintha látnánk a nehézégek végét jelző fényt derengeni, hát haladunk tovább. Ismerős? Nem csoda, hogy Dániában először betiltották a regényt a fejlődők lelki világára való tekintettel, és a kiadó itthon is 14-es karikával ajánlja.
A Semmi hazudik. Akikről szól, az alapján azt hiheti az ember, hogy azoknak szól, akik olyanok. Micsoda félreértés! A Semmi alól nem lehet kibújni, ez a meglepő, brutális, lehangoló, mégis felemelő könyv a lét kérdéseit fenyegeti, mely változó hőmérsékletű szószban ha jól tudom, az olvasók mindegyike nyakig benne tartózkodik. A könyvből levonható, levonandó fájdalmas konzekvenciák tompítottan, szórakoztató formában jelennek meg, ideális esetben okulásunkra. Számomra keretekért kiált Teller, különben nincs pálya, amin a versenyt futjuk, a „minden viszonylagos” táptalaja pedig az abszolútumok pokla, az abszolút félelemé, erőszaké főleg, mert valahogy mindig a szeretetért, az értelemért kell megdolgoznunk…
De úgy vélem, a konstruktív konzekvenciák levonására való felbujtás már önmagában valami.