Ha még nem láttál egyetlen Alien-filmet sem, a Romulus izgalmas, érzelmes, hátborzongató scifi-horror-popcornmoziként szippant magába. Ha viszont igen (urambocsá’ mindet láttad, sőt, a javát többször is), a végére úgy fogod érezni magad, mint a töritanár, aki nyolcadik diáktól hallgatja végig ugyanazt a feleletet.
Fede Alvarez rendező (a 2013-as Gonosz Halott) és írótársa, Rodo Sayagues fogták az előző hat Alien-installáció (a magyar címfordítás felé biccentve) „leghalálibb” pillanatait, hozzájuk gyúrták a saját ötleteiket, majd a kész terméket méretre szabva becélozták vele a Z-generációt. Úgy nyitottak új csatateret az űrben, hogy (a projektet producerként jegyző) Ridley Scott-féle eredettörténes vonulatot lényegében érintetlenül hagyták, viszont a Préda című Ragadozó-előzményfilmnél azért közelebb maradtak az események fősodrához. Így született meg a GenZélien, a Z-enomorph, vagy a klasszikus vonal kedvelőinek: HalálZ.
Érdekes hibrid a Romulus. Eleinte megfontolt fokozatossággal építi a feszültséget, feszíti ki a karakterek közti interakciós húrokat, majd aztán a megfelelő dramaturgiai pillanatban marionett-bábujait egyre sebesebb ütemben ráncigálja (szét). Teszi ezt a forgatókönyvírók nagykönyvét, valamint egy generációkutató kisokosát lapozgatva: Rain (Cailee Spaeny) és szintetikus „bátyja”, Andy (David Jonsson) a karizmatikus Tyler (Archie Renaux) invitálására megpróbálnak lelépni a Jackson’s Star kolóniáról, mielőtt a társaság úgy végezé, mint a lány szülei – a kőkemény melóba belepusztulva. A Star amúgy is afféle gáz hely, ahol a Weyland-Yutani gigavállalat rabszolgaláncán tengődik a munkaerő, a napos órák száma kereken zéró, az utcán egyedül lófráló szerencsétlenekre pedig (főbillentésként Scott Szárnyas fejvadásza felé) magyar nyelven kötekedő utcakölykök csapnak le. Engem ez a felállás arra az időszakra emlékeztetett, amikor huszonévesen egy amerikai bank háttérosztályán dolgoztam a Soroksári úton.
A fiatal lázadók hatfős csoportja tehát nekivág a közeli orbitnak, hogy eltulajdonítsák az esetleges kriokamrákat a közelben lebegő égi objektumról, majd mélyalvásba merülve új égi partok felé vegyék az irányt. Ezen a ponton azért már sejtjük, hogy terveik füstbe, akarom mondani savba mennek.
A relatíve tapasztalatlan szereplőgárda profin teljesít. Minden karakter kap annyi szociodimenzionális hátteret, hogy okot adjunk nekik a túlélésre, vagy épp ellenkezőleg – némi szégyenérzettel ismerve be, hogy leolvadó ujjakat azért senkinek se kívántunk. Külön kiemelném Android Andy-t, aki eleinte autisztikus vonásokat mutató elesett, majd később egészen érdekes személyiségfejlődést ír le. Történik ugyanis, hogy az események egy pontján a színesbőrű (gép)fiúba átültetik egy középkorú, fehér (gép)férfi gondolatait, amitől Andy sokkalta intelligensebbé, ám egyúttal erkölcstelenebbé válik. Keserű szájízű metaforaként funkcionál ez az ötven pluszosok és a Z-sek generációs különbségeire, más olvasatot meg le sem írok, mert én szégyellem magam miatta.
Amilyen ügyesen illeszkedik miliőjében a Romulus a Nyolcadik utas és a Bolygó neve közé, olyan kevés meglepetéssel szolgál cselekményét illetően. Az akcióhorrort tekintve helyenként képes újítani, majd – leginkább a zárszóhoz közelítve – becsatornázódik a széria korábban felvonultatott megoldásaiba, épp, mint ha egy negyvenes apuka próbálná elmagyarázni huszonegynéhány-éves gyermekének, miért is (volt) olyan tökös csaj Ellen Ripley.
Zoomolj ide, kiscsíra, mutatom a nyálkás űrhangyát, nyugi, a macska megússza, de várjál… ez nem az a VHS! Ki ez a csaj? Amúgy nem is olyan idegesítő, tök jófej a tesójával, bár úgy látom a figyelmi spektruma elég felpörgetett azért ennek a csapatnak – az előbb még csak tízcentis volt a kis mélytorok-ivadék, most meg mintha mikróba dobták volna, kipattant, mint az odaégett kukorica. Most kinek írsz? Tedd el azt a telefont! Na várjál, elbóbiskoltam volna? Az előbb az Alienst néztük új szereplőkkel, de ez meg a Feltámadás vége. Fú hallod, gúglizz már rá az időskori elbutulásra, mert kezdek szétzuhanni…
A visszatérő panelek sokasága, az élménybőlkirántós CGI-gumimaszkban visszatérő régi szereplő, vagy éppen az 1979-be oltott modern látványorga egyértelművé teszi, hogy minden jövőbe tartó szándék ellenére (borítékolható a folytatás…) a Romulus mégiscsak múltidézésben erős. Már azok számára, akinek van közös múltja a szériával, mert a többiek más filmet néznek.
Az Alien: Romulus tehát kvázi összefoglalja az első hat epizódot (mindössze az egyik szereplő kopaszságával utalva a harmadikra, ami dicséretes) egy új fizetőképes keresletet képviselő réteg számára, de a meglévő piac legfeljebb múltidézésként tekinthet rá. Összességében középutas, de legalább nem cseszték el.
6.5 / 10 nyersen fogyasztandó újdonsült űrmunkavállaló