A láthatatlan vendég / Come True duplaminibemutató

A láthatatlan vendég / Contratiempo (2016)

Az angol „setback” kifejezésnek azt hiszem, nincs pontos magyar megfelelője – a „visszavetést” ebben a formában nem használjuk, így a spanyol Contratiempo (2016) Láthatatlan vendégként került magyarításra, tükörfordításaként a nemzetközi The Invisible Guest címnek. Azért választottam a feleslegesnek tűnő felvezetést, mert ha velem jön szembe a film plakátja, előbb gondolok romantikus krimire a gazdagok és szépek világában, mint csavaros bűnügyi történetre, ami végig a fotelnak szegez. Pedig a Contratiempo ilyen, még akkor is, ha a játékidő háromnegyedére kazért ialakult egy helyesnek bizonyuló sejtésem a végkövetkeztetésre vonatkozóan.

Adrián Doria (Mario Casas) látszólagos mintaéletet élő dúsgazdag, fiatal üzletember, akinek egyetlen bűne, hogy szerelmi viszonyt folytat egy Laura nevű fotóművésszel (Bárbara Lennie). Egy fedősztorinak talán nem legideálisabban párizsi utazásnak álcázott légyottot követően autóbalesetet szenvednek, aminek következtében a másik kocsit vezető fiatal fiú szörnyethal. A megoldás amolyan Tudom mit tettél tavaly nyáronos, vagyis holttest és bizonyíték eltüntetésre kerül, ám valaki néhány hónapra rá egy hotelszobában agyoncsapja a fondorlatos fényképészt, és még rá is keni tettét Doriára. Nagyon úgy fest, hogy a baleset és a gyilkosság összefügg, így emberünk kénytelen felfedni idős ügyvédnőjének a korábbi esetet, aki az események kifacsarásával próbálja menteni a patyolattiszta erkölcsűnek azért nem nevezhető üzletembert. Na kinek drukkoljunk?

A Contratiempo-nak bár egyes eseményei kiszámíthatóak – Az utolsó ház balra ugrott be egy ponton, amiben a gyilkosok áldozatuk szüleinél találnak menedéket. A kiváló arányérzékkel felépített értelmi és érzelmi dramaturgia azonban feledtetni tudja az ismerős sablonokat, a végeredmény pedig csavaros, feszes, izgalmas. Hogy miért nem készült még amerikai feldolgozása a sztorinak, kifog rajtam; na nem mintha hiányolnám az újrázás, de az ilyen áldozatokra szokott árgus szemekkel lesni Hollywood. A Láthatatlan vendég megtekinthető a Netflixen, de akinél mégsem (nálam például fenn van, a szomszédomnál valamiért nem) az a vdiea.hu-n magyar felirattal eléri.

Havas, Henrik?

Come True (2020)

A Come True a külszínen a Stranger Things nyolcvanasévek-retróhullámának leszálló ágán lovagló kanadai misztikus sci-fi, ám valójában nagyon nem az, aminek látszik. Indie produkció, vagyis nem pumpáltak bele (kanadai) dollármilliókat, ám ez legfeljebb a produkció léptékén érhető tetten, a minőségén semmiképp. A tizennyolc éves Sarah Dunn (Julia Sarah Stone – akárcsak megformálójának neve, a karakter egyszerre hat érzékenynek és keménynek) kerüli az édesanyját, és sosem alszik otthon. Furcsa rémálmok kínozzák, amikben vékony, fekte árnyalakok keltik benne a feszültséget, majd hajszolják emelt pulzusú, légszomjas ébredésbe. Egyetlen mentsvára barátnője, Zoe, míg meg nem ismerkedik egy alváskutató tudóstársulat, akik talán a végére járhatnak a sötét látomásoknak.

Synthwave és jungi pszichológia: ez találó alcím lenne a Come True-hoz. Telitalálat a főszereplő, az atmoszféra feszült, de nem fullasztó, ám a záráskor mégis rendesen megorroltam Anthony Scott Burns-re, aki írta, rendezte, fényképezte, zenéjét szerezte, (jó, hogy nem) büféskocsijából élelmezte ezt a produkciót. Ugyanis a film nem arról szól, amiről elhiteti, hogy szól, de ez a tény felülíró jelleggel, a legvégén derül csak ki. Nem olyan idegesítően okoskodó az alkotó, mint teszem azt a Tenetnél, mert itt legalább nem magyarázta el folyton, mi történik, de ezzel együtt csupán némi utánaolvasást követően esett le, hogy a közbenső események hogyan járultak hozzá a lezáráshoz. Meg, hogy mit is jelent a lezárás egészen pontosan.

Nem tartom ezt szegénységi bizonyítványnak, ugyanis a cselekmény végig homályban tartja az értelmezést, hogy közben azért kitegyen egy-egy megfejtést segítő feliratot. Csak hát adott a kérdés: mire figyeljünk, minek van jelentősége? Utólag kijelenthetem, hogy a cselekmény bizonyos elemei mindössze a filmet igyekeztek izgalmasabbá tenni, de valójában félrevezetőek, míg apróságnak tűnő dolgok jelentős horderővel bírnak. Emellett az sem árt, ha beszéljük a megkövetelt szimbólumnyelvet. Most, hogy már tudom, amit tudok, jobban tetszik a Come True, mint miközben fejbúbot vakargatva figyeltem a stáblistát – összességében a tavalyi év idén nyárra csúszó filmélményei közül az érdekesebbek egyike volt. Aki még nem unja a szintinosztalgiát, nyugodtan tegyen vele egy próbát.

Árnyékszéken ül az árnyékember