Nem emlékszem pontosan, mikor következett be az a pillanat az életemben, amikor megszerettem a magyar filmeket. Talán átmenet volt ez inkább, ami a Valami Amerika körül kezdődhetett, majd a Testről és lélekről tetőzte be, habár nem beszélhetünk lezárt folyamatról. Nem, még a Drakulics elvtárs ellenére sem.
Vallom, hogy közönségfilmekre nem csak a multiplexek közönségének van szüksége. Aligha fog felcsillanni az egyszeri gimnazista szeme, amikor Tarr Béla valami újat gurít, de minőségi hazai termékekkel talán lecsatlakoztatható a nemzetközi filmipar vérkeringéséről, hogy aztán a Moszkva tértől esetleg eljusson a Rengetegig, és tovább (mindenféle kikacsintás szándékolt).
Innen nézve olyan részletgazdag szatírát forgatni a szocializmusról, amiben még Borbély Alexandrával is vaskos hónaljkutyát növesztettek a (kifigurázott) történelmi hitelesség kedvéért, cseppet sem ördögtől való. Merthogy kérem szépen jó ötven évvel ezelőtt itt mindent a vörös dominált: vörösen lengett a zászló, pumpált a hazafias vér, és parasztvakított Nagy Zsolt (Fábián elvtárs) verdája, mert ha már bejuttatott egy Ford Mustang-ot a határon, nem állhatott meg félúton. Fábián megharcolta a kubai forradalmat Castro oldalán, de hazatért, mert a forgatókönyvnek arra volt szüksége, és ezt a filmet nem a karakterek fejlődése vezérli, ó, de nem ám.
Az elvtárs azért látogatott haza Magyarhonba, mert Brezsnyev főtitkár éppen az örökélet megszerzésével fárasztotta Kádár Jánost, vagyis a történetnek – címéből fakadóan – égető szüksége lett egy vámpírra, hogy elsülhessen néhány Üvegtigris-szintű poén, na meg Nagy Ervin (Kun László) idő előtt, bár a kettő lényegében ugyanaz. Az első kedvcsináló bennem egy pörgő ritmusú történet benyomását keltette, és valóban van itt fokhagyma-gránát, karate-Kádár, meg sorra elájuló csajok, azonban ezeket a jeleneteket az emlegetett prosztóskodáson valamint Walters Lili (Magyar Mária) és Nagy Zsolt kierőszakolt románcának a nézővel való elhitetésén kívül nem sok köti össze. Nehéz lenne eldönteni egyébként, kettejük közül melyik vértelenebb a szerepében, pedig a kvalitásaikban nincs hiba – vélhetőleg ugyanúgy a sötétben tapogatóztak az irányvonalat illetően, mint a koncepció egésze. A történet sem visz el a kezdeti érdeklődés felkeltése után, ugyanis a gerincét annyi alkotja, hogy a jócskán felhizlalt Nagy Ervin nagyokat trágárkodva csetlik-botlik, miközben a barátnője, Mária az állam megbízásából igyekszik behálózni Fábiánt, majd amikor ezzel kellő időt eltöltöttünk, jön a féltékenységi dráma, kis akció, utójáték, majd vége főcím.
Kár, pedig szellemes, eredeti ötleten alapul a Drakulics, és felszíni tahóságán túlmutatva elvezethetett volna (intravénás) kapudrogként mélyebb mondandója, szimbolikája felé. Bodzsár Márk rendező az Isteni műszakkal azért elég erősen indított, de most úgy érzem, ezt a témát nem sikerült annyira kibontania. Az egyenetlen iramú, kusza stíluskavalkádban a végső mondandó (a rendszer elbukik, a szerelem örök) hangsúlytalan marad, és a szórakoztató faktor is csorbát szenved, mint az idős Lugosi Béla szemfoga. Nálam ez így két kereszt az ötből.