Ha a technológia egy drog – márpedig nagyon annak érződik –, vajon mik a mellékhatásai? Ezzel a felütéssel indult a brit Charlie Brooker disztópikus rémálomgyára, a Black Mirror, aminek gyakorta ultradepresszív, olykor meg profetikus epizódjaiban az az igazán viszolyogtató, hogy legtöbbjük fél lábbal a jelenben áll. A széria a negyedik évaddal aztán mintha elérte volna a horrorholnapba történő extrapolálás határait, alkotója pedig bátrabban kezdte interpretálni felmerülő ötleteit, tágítva a fenyegető képernyők által megszabott kerekteket. Éppúgy, mintha eddigi érdemeit megkoronázandó valóban már csak egy, a Mirror által inspirált flipperre vágyna, mint ahogyan arról viccesen nyilatkozik. De mit tesz ez a fajta távolodás a kezdetek óta lojálisan fenntartott nézői élménnyel? Enyhén spoileres kibeszélő a 6. évadról a Roboraptoron!
A Fekete tükör a disznószex után a digitális Pokolt is maga mögött hagyja, de mi marad akkor belőle? – évadkritika
