Maja Lunde itthon még ki nem adott első kötete fajsúlyos témához nyúlt a második világháború képében, Hónővér (Snøsøsteren) című gyermekkönyve pedig egy nagy testvér elvesztésével kezdődő karácsonyi mese, amiből a Netflix készít Young Adult sorozatot. Az írónő felnőttekhez célzottan először A méhek története című regényben szólt, második könyve, a Kékség pedig szintén az érettebb demográfiát célozza, bár szerintem a határvonalat pusztán kor alapján jelen esetben nem egyszerű feladat meghúzni.
A regény két szálon hömpölyög meglehetősen lassú ütemben kétséges katarzisa felé, melyek közül számomra egyik sem mondott újat, vagy hozott volna elbeszélési formájában formabontót. Signe, a nyugdíjaskorú környezetvédő egykori szerelme, Magnus felé tart hajóján (melynek neve a cím forrása is egyben) az Északi-tenger hullámain keresztül, hogy még utoljára szemére vesse a pénzsóvár ipari kultúra túlkapásait, melyekből a férfi élete során bőven profitált. Az idős nő pohara akkor telt be, amikor a férfi koktélpohárba illő kockánként kezdi el Szaúd-Arábiába importálni szülővárosuk tőszomszédságának egyik talán legfontosabb természeti kincsét, egy addig érintetlen gleccsert.
A hordókba zárt jégfolyódarabokkal Magnus kertje felé induló Signe történetével párhuzamosan adagolva, a huszonnégy évvel későbbi, az aszályok miatt már-már lakhatatlanná vált Franciaországban David és kislánya, Lou várják családjukat egy menekülttáborban, miközben vízkészleteik vészesen apadnak. Talán nem árulok el titkot azzal, hogy a két szál a történet végére összefonódik, ám számomra sajnos meglehetősen érdektelen módon, amiről az eseménytelenség mellett az ökológiai tudatosságra nevelő szándék által agyonnyomott cselekményt okolom.
Vallom, hogy sokkal többet és őszintébben kellene beszélnünk az emberiség és a bolygó jövőjéről, ám ettől még ha egy szerző a véleményének rendeli alá karaktereinek gondolatait, cselekedeteit, az nem épp a legmagasztosabb válfaja az írásnak. A fő ideába, vagyis a természet elpusztítása feletti aggodalomba etikai alapon nem kötnék bele, illetve azért sem, mert ez olyan keret, amit értékesen is ki lehetett volna tölteni. Azonban a Kékségben a lassú szenvelgésen kívül nem igazán történik semmi, mely a fájó tényt helyenként rendkívül klisés eszmefuttatások egészítik ki. Bizonyos illogikus hiteltelenségek pedig – melyekről a kulcsmomentumok iránti diszkréció okán inkább hallgatnék – szintén távolítottak a befogadástól. A szöveg egyszerű, letisztult, tehát egy olvasással barátkozó fiatal is könnyedén tudja követni, ám az nem teszi éretté, hogy elhangzik benne egy-egy káromkodás, illetve bizonyos pontján egy gyermek szemszögéből csodálkozunk rá a szülők szexuális kapcsolatára.
Miután a bevezetőben említett művön túl A méhek történetéből is készül már a filmes adaptáció, a világnak láthatólag van igénye Maja Lunde munkásságára, ám ezt a Kékség pusztán irodalmi értékei alapján nem tudta számomra igazolni. Ettől még természetesen az írónő más művei lehetnek értékesek üzenetükön túlmutatva is, ám itt az egyik konkrét üzenettel is találtam problémát: azzal együtt, hogy felvetette a már korábban említett „szájba adott” írói vélemény problematikáját, a fiatalabb korosztály számára kimondottan toxikusnak éreztem. Felnőtt regény, tudom, de nem virítanak rajta hatalmas tizennyolcas karikák (nem mintha ezt javallanám), és mivel egy eredetileg ifjúsági / young adult szerző írta, aki ráadásul a siker kapuját lépi/lépte át éppen, bizony könnyen a rossz kezekbe kerülhet. Nemes célnak tartom közös jövőnk biztosításáért szót emelni, de azért az üzenet milyensége mellett a hordozó minősége sem mellékes szempont. A Kékség szerintem – hiába Patat Bence remek fordítása és a Szabó Imola Julianna festette gyönyörű borító – ilyenformán elég felemás próbálkozás lett.
(A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/10/01/maja-lunde-kekseg)