Azt gondolom már senki nem hiszi el, hogy az ünnepek a csendes önreflexióról és a lelassult elmélyedésről szólnának. A valóság felénk az, hogy jobb esetben nem vagy beteg, miközben még loholsz egy utolsót, igyekszel nem túl sokat inni és még az év vége előtt próbálod behozni nem létező képernyőidő-lemaradásodat. Ha óvatlanul mégis az önelemzés útjára lépnél, mondjuk egy karácsonyra kapott mentálhigiénés témájú könyv segítségével, az még jól bele is állítja a hangulatodat a hótakarótól mentes földbe, de hát kellett neked az életeden agyalni. 27-én aztán jön a poszt-tűlevél stressz, és már nagyon menekülnél, leginkább önmagad elől. Na ilyenkor érkezik az Infected Mushroom, hogy mint egy decibelekkel operáló masszázsterapeuta, kigyúrja-kidöngölje belőled a fájdalomgyököket. És a harmadik alkalmat követően már ott tartasz, hogy nem tudod elképzelni az évvégét nélkülük.
Hagyományőrző jelleggel pontosan ugyanúgy zajlik minden, mint az előző két évben. Az Arzenál sem változott sokat, legfeljebb italkimérőkből lett több, és az a para felhozatalt bevonzó technoterem tűnt el tavalyról – most humorizálhatnék azon, hogy azok az arcok valszeg simán csak meghaltak, de tényleg nem az öregségi nyugdíjra hajtó demográfiát látszottak erősíteni. Tényleg minden régi, csak én érzem magam eggyel régebbinek, mint legutóbb. A partyközönség már megint olyan vegyes összetételű, hogy attól a harcedzett szociológus is levedlené a gyapjúpulóverét, így ha véletlenül összeakad a tekintetem egy lányéval, megkönnyebbülést látok benne… hogy nem az apja követte a buliba, csak egy másik dad bod bámészkodik. Ez amúgy nem csupán puritán erkölcseim miatt esik meg ritkán, hanem azért is mert a közönség jelentős hányada napszemüveget visel.
Kis társaságomat – szokás szerint – az egyik oszlop mellett gyülekezve lelem meg nem sokkal az előtt, hogy az izraeliek hajnali kettőkor letámadják a keverőpultot. Az este ezen pontján elkezdek vertikálisan hason csúszni, legalábbis a mozgásom erre engedhet következtetni, ezt szakítja meg időről-időre egy-egy véletlenszerű összekapaszkodás, kilométerhiányos bulitúrázó keresztülvándorlása vagy baráti pacsi. Szerencsére nem csak én csápolok röhejesen, de az egyik szépsége a dolognak pont az, hogy tíz perc alatt össze lehetne rakni egy hülyemozgás-mémvideót. Azért az élet gyötrelmei véshettek bizonyos mennyiségű rúnát az ábrázatomra, mert amikor úgy negyedszázaddal ezelőtt csúcsra járattam az éjszakázást, én kerestem olyan pofátlan rámenősséggel gumicukrot vadidegeneknél, hogy egy párhuzamos univerzumban lehetett volna belőlem a hideghívások koronázatlan királya. Most meg simán az ölembe hullott volna szinte bármi, ami a testi-lelki egészségéért aggódó negyvenesként az embernek nem ingere. Milyen tréfás a sorstól, hogy kielégíti a vágyaidat, csak éppen nem akkor, amikor szeretnéd…
Gyakorlott holtpontjáróként fél négykor nézek először az órámra, aztán a (same old, same old) Heavyweight-tel záródó szettet követően azzal búcsúzom, hogy már csak úgy 365 napot kell várni a következő ilyenre. Ha jól tévedek, a kompozíciók legfrissebbike egyébiránt 2012-ből származik – az Infected Mushroom meg minden jel szerint időutazni jár Pestre. Nyilván live mixelt, ráncfelvarrottak a dalok (vagy legalábbis úgy hallatszanak), én is csak azért rovom fel, hogy a három évtizedes pálya első félidejéből szemezgetnek, mert a RE:BORN retrójárását követően januárban érkezik a kerek évfordulós új anyag.
Hazafelé kissé azért el lehetek fáradva, mert Nigel Statelyt hallgatva a kocsiban azon jár az eszem, hogy ha kopasz lennék, tudnék fél kézzel a fejemen tapsolni – minden bizonnyal csak ezért járnék el az operába. És hogy bevállalnám-e ezt egyedül is? Persze, csak úgy nyilván sz*rabb lenne. Ez ugyanis az igazi családi program, a soha el nem kopó évenkénti alter-Scooter. Amíg ők jönnek, én is itt leszek, gondolom most, pedig a hype-fröccstől azért sztoikusabbra hűtöttem magam. Ki tudja meddig tart még a mindenség, a fenébe is.