Na szóval, megjelent Kovács Krisztián harmadik regénye. Vagy az is lehet, hogy rossz a sorrend és az Ablakok az ébrenlétben Kovács Krisztián „csupán” harmadik megjelent regénye, és a fiókjában őriz még párat. Ami keveset tudok Krisztiánról – előbb mint az Ectopolis egykori főszerkesztőjéről, utóbb mint a Hiányzó történetek, majd a Minden csendes és nyugtalan szerzőjéről –, abba bőven belefér az efféle feltételezés. Ezeket a gondolatokat azonban nem (csupán) ismeretségünk apropóján vetem képernyőre, hanem a kötet erényei mentén (talán mondanom sem kell, hogy azért az utólagos korrumpálástól koránt sem zárkózom el; kacsint-kacsint).
Míg az örökölt sorsdrámákból fakadó, talán törvényszerű(?) önszabotázs témaköre afféle sorvezetőként szerepelt a jelenpontot jelölő mű két előzményében, az Ablakok az ébrenlétben azonban úgy foglalkozik a jelennel, hogy szinte végig a múltban időzünk benne. Bár egyfajta ólmos időtlenség sajnálatos módon ráhúzható a magyar viszonyokra, szerencsére nem emiatt maradnak aktuálisak a történet vezérmotívumai – az összetartás, széthullás, szerelem és halál, csak hogy ne dobálózzak nagy szavakkal.
Hasonlóságok persze akadnak az életműben: ezúttal is a beavatott mesélő nézőpontjából zárkózunk fel az eseményekhez, aki maga is átélője-elszenvedője azoknak. És bár ifjúsági regénynek neveznem az Ablakokat alapvető félreértés lenne, kétség kívül táplálkozik annak stílusjegyeiből, hogy aztán kinője őket. Ilyenformán gyerekkori barátságok elevenednek meg, majd alakulnak át az idő folyásával, a szereplők mégis rendre egymáshoz súrlódnak, mint a közös kisvárosi origó gravitációs magja körül táguló ívben keringő kisbolygók. És ebben az univerzumban bőven elfér a párás szemmel, vagy épp keserű szájízzel nosztalgiázó felnőtt olvasó csakúgy, mint az érettségi előtt álló kamasz; mi több, a könyv borítója akár lehetne egy mosolygós „kerülj beljebb, alig fog fájni” invitáció is.
Pedig akad itt alkoholizmus, szívszakadás, öngyilkossági kísérlet, de Krisztián nem azért űzi a démonokat, hogy aztán hozzájuk dörgölőzzön. Egyszerűen elismeri a létezésüket, mert többnyire úgysem tehet mást. Az efféle láttatással meg éppen, hogy demisztifikál, belesimít az együttes küzdelem harmóniájába.
Régen éreztem, hogy ennyire magába szippant egy szöveg: hogy nem akarja az arcomba olvasni az igazságait, csupán az eseményeket kommentálja, ha úgy tetszik, hangosan gondolkodik. Hogy nem azért elevenít fel, hogy a múltat dicsőítse, hanem parabolát húzzon a jelenhez, majd udvariasan tartózkodjon a jövő üres jóslataitól. Az életszagúság és a könyvillat közötti határvonal számomra tökéletesen eltalált: esténként a másnapi kötelezettségek okán tettem félre a könyvet, amikor a fáradtságtól már végképp nem láttam ki a fejemből. Az Ablakok az ébrenlétben tartalmaz egy nagy adag indirekt tanítást az olvasás szeretetéről, mégpedig a legszentebb módon: jó a sztorija, remek a stílusa, és bár hagyja magát barangolni, sosem téved le a fő csapásirányról. Oké, tele van irodalmi utalásokkal, na meg filmesekkel szintén, de kövezzetek meg, ezt valahogy meg tudom bocsátani. Az meg pláne bocsánatos, amikor a szereplők Panterát, Pearl Jamet, vagy Type O Negative-ot hallgatnak…
Eközben az Ablakok az ébrenlétben rendkívül személyesnek érződik, de nem abból az idegesítő fajtából, amikor az író az olvasó kárára cincálja sebészkéssel a saját lelkét, hanem amikor tudatosan igyekszik többletet építeni önmagából alaposan átrostált szavak egymás után fűzése által (kedves Nemzeti Tankönyvkiadó, ez egy jogvédett mondat). Hogy az írott sorok közt hol rejtőzik Kovács Krisztián, ebből a szempontból lényegtelen. Nekem elég, ha ő egy olyan világból jött, ahol a kultúra habarcs az emberek közt, és láthatólag maga is ilyet próbál építeni. Részemről egyértelmű sikerrel.
Három évtized eseményei négyszázhuszonsok oldalon át sosem pörögtek még le ilyen sebességgel előttem. Ebből is látszik, hogy ha egy könyv jó, akkor valójában rövid, ha meg nem, akkor tud végtelenül hosszú lenni. Párhuzamot vonni az élettel tilos!