Bár cikkem nem tartalmaz spoilert, a Post Mortemet nem nagyon tudom másnak elrontani. Megtették ezt helyettem a készítők.
Bergendy Péter (Állítsátok meg Terézanyut!) misztikus thrillerje 1918-ban játszódik, az ország trianoni felszabdalását követő télen. A történelmünk temetetlen múltja épphogy elkezdte kísérteni a megfogyatkozott magyarokat, ráadásul a túlélők sorait a spanyolnátha még tovább tizedeli. Az Öreg (Reviczky Gábor) és a fiatal német katona, Tomás (Klem Viktor) közösen járják az apátiába süllyedt országot, miután utóbbi a csatatéren átmenetileg megjárta a másvilágot. Míg az Öreg piactereken toborzott érdeklődőknek adja elő sajátjaként katonatársa halálközeli élményeit, Tomás a járványban elhunytakról készít művészi fotókat szeretteik körében és megbízásából. Halottból pedig akad bőven: köztük a tízéves Anna (Hais Fruzsina) szüleivel.
Annát nénéje gondozza, vagyis inkább fordítva, miután a néni évekkel ezelőtt gutaütést szenvedett. Tomás és Anna közt különleges kapcsolat alakul ki, mivel a férfi felismeri Annában az őt élet és halál közt lebegve meglátogató égi tüneményt. A lány meghívja Tomást, hogy látogasson el a falujába, így a férfi fotóapparátusával egyetemben néhány napra búcsút int az Öregnek, azzal felmászik a szekérhátra. Az üzleti célnál fontosabb számára, hogy kiderítse, miért Annát látta, miközben lelke elhagyta a testét, ám hamarosan ennél nagyobb gondja is akad: a faluba érkezését követően egyre agresszívebb kísértetek kezdik zaklatni őt és a helyieket egyaránt.
A válasz teljesen egyértelműnek tűnik, hiszen fagyos föld miatt temetetlen holtak hevernek szerteszét a pajtákban, de ez függetlenül attól, hogy végül okául szolgál-e a támadásokra, fel sem vetődik a detektívvé avanzsáló fényképészben. Ezt egyre fárasztóbbnak éreztem, ahogy a történet a nyomozást helyezi fókuszába, miközben hiába próbál ijesztő lenni. A háború utáni vidéki környezet a szeretteik által szépen kiöltöztetett elhunytak jelenlétével terhelten egyedien nyomasztó környezetet teremt egy csavaros kísértetjáráshoz, ezért dühösen jelentem ki, hogy a Post Mortemmel egy sokkal jobb film ígérete szállt sírba, és ez elsősorban a forgatókönyv slendriánságának hibája, ami a minőséget mennyiséggel igyekszik pótolni, egyébként meg a klisébödön aljáról kukázza ötleteit.
Érthetetlen, miért kellett az egyébként bájos Hais Fruzsinát belerángatni, akarom mondani írni ebbe az egészbe, miért nem felelt meg Zánkay Piros forgatókönyv-felelősnek, hogy Klem Revickyvel járjon a rémségek után. Szegény Anna karakterét így – félretéve az alkotó számomra erősen izzadtságszagúnak ható szándékait – nem tudtam máshogy értelmezni, mint a néző hiányzónak ítélt ismereteinek két lábon járó tárházát. Ráadásul ezek az ismeretek esetenként teljesen feleslegesnek bizonyultak, lásd egy fényképezőgép működésének ismertetését. Továbbhaladva ezen a nyomvonalon: van valami bizarr abban, hogy egy harminc körüli pasi napokig lóg együtt éjjel-nappal egy alsó tagozatos kislánnyal, amit ráadásul szájukra sem vesznek a szomszédok. Bár választ kapunk a jelenségre, magyarázatot aligha, és ez sajnálatosan a szellemjárás továbbiakban felmerülő kérdéseire is igaz. Ami pedig kiderül, az a lehető legunalmasabb módon történik: hol asztaloknál ücsörögve rágnak a cselekményt előrelendítő információkat a főhős szájába, vagy teljesen váratlan és indokolatlan módon jutnak azok a végére már magát is Tamásnak hívó német eszébe. Ha a kísértethorror zsánere és a montázs intézményrendszere elegyíthető lenne egymással, Bergendy filmje erőteljesen profitálhatna az úttörő jelenségből.
Anger Zsolt és Hámori Gabriella legfeljebb húzónévként kerültek a produkcióba, egyedül Schell Juditnak jut valamiféle rosszul felépített kulcsszerep. A Post Mortem nem csak esetében bánik úgy a karakterek közti kapcsolatokkal, mint keselyű a hiénatetemmel: kell neki a túléléshez, de túl sok érzelmet azért nem visz a tranzakcióba. A „kedvencem”, amikor Annácska betér egy házba, ahol az asztalfőn a Texasi láncfűrészes mészárlás Bőrpofájává torzult ábrázatú egykori barátja várja tátott szájjal az első tavaszi döglegyeket, és nagyjából a tizedik, visítva utánanyomuló falusinak jut eszébe, hogy kiterelje. Vagy amikor a való életben évek pszichoterápiáját igénylő események végigszemlélését követően úgy válik el Tomás/Tamás gyermeksegédjétől, hogy na, menjél aludni, holnap folytatjuk. És az elmegy. És folytatják. Az ehhez hasonló esetek számomra azt bizonyították, hogy még a valamiféle jellemrajzot kapó mellékszereplők is csupán fel lettek hajigálva a szürkés palettára, de komoly súlyuk sem egymás irányába, sem a néző felé nincsen.
A nemzeti (és a Post Mortem fesztiváldíjainak köszönhetően immáron nemzetközi) helyzet egész odáig fokozódik, míg belső hangom az ördögtől megszállt Ferike mémmé magasztosult ekszöszájzbúkos aranyköpését nem kezdi harsogni (aki nem ismeri, és valóban borzongani vágyik, keressen rá erre a kulcsszóra). A konfettiként röpködő, lángoló lakók mintha Mónika show-san ripacskodnának a végkifejletnél, hogy később a helyi Roswellként keressenek a kísértetjárás ígéretére közéjük tévedő turistákon: „Tessenek nézni, ottan gurult rángatózva a béna néne, tolták a szellemek. A halott Ferike meg amott mászott vízszintesen az agyagfalon”. A zárás eseményei aztán végképp kimerítik a bizarréria fogalmát – nagyon nehéz nem beszélnem róluk, annyira kikívánkozna belőlem az élmény. Pedig nincsenek rá szavak.
Hát, ez az az érintőlegesen trianonos film, amit kiküldünk az Oscarra. Nem pedig valami politikai drámát, amivel amúgy totál feleslegesen, de mégis beleráznánk a nemzetközi nagyérdemű képébe az öklünket. A stáblista hosszan pörög a végén, nem kapcsolnak villanyt a sajtóvetítést követően. Tudom, parasztabb vagyok a filmbéli parasztoknál, de a sötétben bukdácsolva egyedül én hagyom el a termet, ráadásul az utolsó sorokból. Ha valaki ezért tapsot várt, annak azzal a felkiáltással tudok felelni, ami a film elején is elhangzik:
Nem, nem, soha!
Cikkem eredetije az Ekultura.hu-n olvasható: Post Mortem – ekultura.hu