Apa, anya, házasodjatok össze, aztán váljatok el újra úgy, mint teszik azt Barberék Noah Baumbach saját élményeit feldolgozó filmjében, amiben a valóság élei le vannak kerekítve ugyan, de azért éppen eléggé karcolnak így is. A Házassági történet legnagyobb erőssége ez az esendő felekre való mértéktartóan érzékeny odafigyelés, amit a felszínen konzervatívnak ható, ugyanakkor az egy egészből kétfélé szakadást zseniálisan be- és megmutató fényképezés támaszt alá.
Talán ennek a hetvenes éveket idéző vizualitásnak és a klasszikus zeneválasztásnak tudható be, hogy az első (Netflixes) megtekintést követően elkönyveltem az élményt, mint főbólintást a Krámer kontra Krámer felé. Kellett néhány dicsérő szó egy mozis élményeire hagyatkozó ismerőstől, hogy újra nekifussak a filmnek, ezúttal minden idegszálammal ráhangolódva. Jelentem, megérte, mert a finom utalásokat, amikben a kamera „beszél”, önmagukban öröm volt felfedezni; például hiába van egy helyiségben Charlie (Adam Driver) és az ügyvédje, amikor a férjnek döntést kell hoznia arról, hajlandó-e hétvégi apukává avanzsálni, háromezer mérföldet utazva egy-egy láthatásért, a néző világában csak ő létezik. Az ehhez hasonló megoldások engem szinte berántottak a kétségbeesésből fakadó magány érzésébe, de a formanyelv olyankor is remekel, amikor a kettősséget, vagy a szeparáció során kijelölődő új határokat érzékelteti. És ha már a kettőségnél tartunk, az szintek sokaságában jelenik meg: keleti part / nyugati part, sötét haj / világos haj, szereplő / rendező, alárendelt / fölérendelt, Broadway / Hollywood… a megfelelő kulcsszó könnyen hozzárendelhető valamelyik félhez, de sosem mindkettőhöz, vagyis az elválás érthetőnek, indokoltnak, és ami még fontosabb, hitelesnek érződik.
Talán egyfajta férfi sovinizmusból fakadóan elsőre nem tudtam pártatlanul szemlélni az eseményeket, és rettenetesen sajnáltam Driver karakterét. Ezt a réteget szerencsére a második nekifutásra sikerült rólam lehántania az alkotóknak, ami rengeteget hozzátett befogadásom élményéhez. A félszegnek aligha nevezhető Charlie, és a mellette saját hangját kereső Nicole (Scarlett Johansson) egyaránt tökéletlenek, de a még náluk is rogyadozóbb jogi rendszeren át botladozva is igyekeznek szem előtt tartani, hogy gyermekük (Azhy Robertson) lelki egészsége kell, hogy elsődleges szempont legyen, nem pedig a fiú róluk, vagy szülőtársukról alkotott véleménye. Az elvált szülők gyerekei felé kacsintanék most ki: egy ideális világban, ugyebár…
Témaválasztása miatt lehetne olyan élmény a Házassági történet, mintha egy éretlen citromba harapnánk, és hogy mégsem az, azt az olyan mellékszereplőknek köszönhetjük, mint Ray Liotta, vagy Laura Dern, akinek Oscar-jelölését nem teljesen értem, de hogy szórakoztatóan hozza a karakterét, az kétségtelen. A hírek szerint Baumbach-ot részben a színésznő Jennifer Jason Leigh-től történő válása inspirálta a forgatókönyv megírására során, akinek állítólag rendkívül elnyerte tetszését a végeredmény. Ha így van, nem vagyok meglepve: a játékidő során bőven kap teret mindkét fél, hogy kibonthassa gyarlóságait, erősségeit egyaránt, amitől ez a válási történet sosem a fekete-fehér végpontok közt csapong, hanem végig a szürke zónában marad, és ezt a lehető legjobb értelemben teszi. Ettől, vagy éppen ezért bőven vannak benne drámai, és katartikus pontok, amikre hol rátelepszik az események súlya, hol pedig katalizálja azokat. Egy dolog biztos: a pofonok elcsattannak, a tányérok összetörnek, ám ezt követően a szálak a jövőbe futnak, és nem a traumákat akarják megélni újra meg újra. Nem akarok célozni semmire, de okulásként levetíteném minden rossz házasságban élőnek.