30 nap, (!!!) maximum

Az év francia vígjátéka, hirdették valahol a 30 nap maximumot, és legalább annyira biztos vagyok benne, hogy egy jelző hiányzik ebből a mondatból, mint ahogy egy vessző is a címből. Kössünk egyezséget: ha jóhiszeműen belemagyarázom, hogy esetleg szójátékkal van dolgunk, miszerint a főhős a jelzett időintervallumban a maximumot hozza, hadd szúrjam az „év” és a „francia” közé a legbugyutább jelzőt, ezzel kiegyenlítve objektivitásom mérlegét. A 30 nap ugyanis a humor azon válfajával operál, ami a latrinán evickél egészen a WC-ülőke szintjéig; olykor átbuggyan a porcelánon (ilyenkor egészen gusztustalan), de többnyire önfeledtem kavarog saját, nem túl mély medrében. Lássuk be, a jelenség képes legtöbbünknek könnyed perceket okozni, még ha nem is vagyunk rá büszkék.

Úgy sejtem, Tarek Boudali két kollégájával közösen megírta a forgatókönyvet, majd amikor végeztek, illetve elfogyott az összes pia meg fű, nekiállt rendezni. Legkésőbb eddigre a főszerepet magára osztani sem tűnt olyan rossz ötletnek, és lőn: a 30 nap alapjai letételre kerültek. Sem az a felállás, amikor totál készen remek ötletnek tűnik valamibe belevágni, sem pedig a film alapötlete nem újkeletű: vesztenivaló nélkül ki ne merne folyton lapot húzni a 19-re?

A Boudali által alakított Rayane rendőrtiszt igazi balfácán, aki szexmániás nagyanyjával és az őt évekkel azelőtt megcsaló, majd otthagyó barátnőjével él kényszerközösségben. Bár fülig szerelmes partnerébe, a talpraesett, szépséges Stephanie-be (Vanessa Guide), miután látványosan elbénáz egy rajtaütést, minden reménye szertefoszlik a lány meghódítására. Valójában kapóra jön neki, amikor egy végzetes patkányharapást követően orvosa harminc napot jósol neki, mert így legalább hátralévő rövid életében nem bukik el folyton saját teszetoszaságában. Először kicsal százezer eurót a helyi maffiavezértől, majd irány Las Vegas, ahonnan a kötelesség visszaszólítja szolgálni és védeni, no meg a rosszfiúval is akadnak elintézetlen ügyei a tartozáson túl. Emellett természetesen csak félig növeszt szárnyakat, csetlik-botlik azért kellő mennyiségben ahhoz, hogy a humormorzsák szétszóródjanak estében. A Csupasz pisztoly-Nagy durranás-Horrorra akadva vonalat az egy percre jutó blődségek mennyiségében úgy elharmadolva kapja a néző arcába a s*ggeket-melleket-egyéb testtájakat, aztán megint csak szellemi állapot és szociális háttér kérdése, hogy ezeket mennyire tartja szórakoztatónak.

Az emelkedettebb pillanatokat a bemutató sajnos ellőtte számomra, de maradt még fáradt olaj bőven abban a tartályban, ahonnan azok a vászonra ömlöttek. Előfordult azért nem egyszer, hogy elvigyorodtam, de szerencsére sötét volt a vetítésen, és ezúttal senki sem tudott elkísérni. A sznobériámat félretéve az önfeledt kacagás azért maradt el, mert a feldobott labdák javát Boudali és tettestársai egyszerűen képtelenek lecsapni, különben meg bárhogy próbálkoztam, nem tudtam általános iskolás énemet előhívni, aki, hadd legyek magammal őszinte, valószínűleg sokszor dőlt volna a röhögéstől. Így aztán amíg emlékezni fogok az év legbugyutább francia vígjátékára, az 30 nap, maximum (így, vesszővel) – aki pedig friss, ennél egy fokkal jobb francia vígjátékra vágyik, nézze meg inkább Az utolsó titkos ügynököt a Netflixen Jean Claude Van Damme-mal.

Cikkem eredetije az Ekultura.hu-n olvasható: 30 nap maximum – ekultura.hu