Yesterday: ha gitározni kezdek, abból beat lesz

  • 4 min read

A kilencvenes évek közepére két dolog egyértelművé vált a velem küszködő pedagógusok számára: az egyik, hogy matematikus sosem lesz belőlem, a másik pedig, hogy egész jól rajzolok. A helyi, általános iskolai zsírkrétacsatát győztesként abszolválva tovább lendültem a kerületi, majd onnan a fővárosi szintű megmérettetésekig, ahol a második helyezés jelentette karrierem csúcsát. A dobogós helyezésért igazgató dicséret járt, amire nagy szükségem is volt, hogy kompenzálja a korábban begyűjtött direktori intőt; ez a következő kilengésnél a kirúgást, majd pályám lövölde téri martalócként való folytatását vetítette előre, csatlakozva néhány korábban elbocsátotthoz.

Mai filmünk, a Yesterday hőse talán még nálam is kétesebb erkölcsi vizekre sodródik, ráadásul büntetőjogi felelősségének teljes tudatában. Jack Malik (Himesh Patel) gyerekként egy tehetségkutatón egész ügyesen előadta az Oasis Wonderwallját, ám velem ellentétben felnőve szeretné sikerre váltani tehetségét. A küszködő zenészt jóbarátja, Ellie (Lily James) menedzseli olyan érzékeny törődéssel, hogy romantikus érdeklődését a homlokára festve sem tehetné egyértelműbbé… nekünk nézőknek mármint, ugyanis az időről-időre Beatles-idézetekben kommunikáló Jack a késő éjszakába nyúló gitárpengetéstől szerelmi rövidlátásban szenved.

Jack egy csalódást keltő fesztiválfellépés után épp végleg szögre akarja akasztani az akusztikus gitárt, amikor egy globális szintű áramszünet során buszbaleset éri. Az eredmény: amikor felébred, neki két elülső foga, a világból pedig annak kultúrkincseinek részei tűnnek el, köztük a köztudatban valamiért gombahajúként megrekedt Beatles-szel. Jack a kedvenc bandájukról szobájukba posztert ki nem rakó rajongók titkos szövetségének tagja, aki azért a számok java részét kívülről fújja, sőt még értékelhető minőségben lejátszani is képes azokat. Az új világrendre rádöbbenve egyszerre szakad rá az együttes örökségének megmentésére irányuló kultúrmisszió terhe, valamint az idegen tollakkal való ékeskedésből jövő világhír csábítása, amit egy részeg estén Ellie szerelmi vallomásával még tovább bonyolít. Hadd tegyem szóvá, hogy a fene se érti, ezek a fiatalok milyen zenészkörökből jönnek, hogy egyszer sem rúgtak be úgy istenesen még együtt, de a rokonságom magát muzsikálásból fenntartó részét ismerve értetlenül állok a jelenség előtt.

Léleksimogató, talán így tudnám egy szóval aposztrofálni Danny Boyle rendező legújabb alkotását. Akár egy jó popdalban, úgy épülnek egymásra a szólamok, a kiállások ügyesen illeszkednek a ritmusképletbe, és habár a katarzis közelében kissé soknak éreztem az andalító dallamokat, a mű egésze tökéletes harmóniával rezonál. A két főszereplő játéka fergeteges, az őket körülvevő, jobb kifejezés híján „sablon angol támogató barátsereg” (á la Bridget Jones naplója, Sztárom a párom stb.) pedig szokványos összetételén felül olyan karaktereket ad a filmnek, mint Rocky (Joel Fry), aki az egyik legeredetibb legjobb barát/pótkocsi, akit ebben a kategóriában valaha láttam.

Megfelelő előismeretek híján meglepett Ed Sheeran feltűnése a vásznon, ám szereplése jócskán túlmutat azon, hogy a készítők hozzá akartak adni egy valódi sztárzenészt a jogdíjaktól jócskán megterhelt költségvetésű produkcióhoz. Jelenléte integráns része a történetnek, mi több, a legfontosabb fordulópont elképzelhetetlen lenne nélküle. Amikor pedig az egyik Beatles-alapmű refrénjét átíratja Jack-kel, mert szerinte az úgy bír majd generációteremtő értékkel, az több szinten fergeteges. Kate McKinnont abban a pillanatban örökre a szívembe zártam, amikor Jimmy Kimmel műsorában elrappelte az Animal Cannibals Yozsefvárosának első pár strófáját, és bár az általa játszott karakter, a pénzéhes amerikai producer árnyaltsága láttán a fekete lyukak sértődötten nyelik el magukat, a jelenetei viccesen bunkók és egyszer sem fordulnak öncélú tahóságba.

Nem beszéltem még a zenéről, mert csak olyan alapvetéseket tudnék puffogtatni, minthogy időtálló, örök érvényű, megkerülhetetlen, és gépelés közben nehezen tudom magam felpofozni. Érdekesebb volt számomra, ahogy Boyle műve (itt tegye fel a kezét, aki látott már ettől az embertől igazán rossz filmet!) a számokon és helyszíneken keresztül a Beatles korszakának fontosabb eseményeit érinti. Ezeknek egy részéhez már igazán vájt fülűnek kell lenni – biztos vagyok benne, hogy jó néhány utalás ment el mellettem is észrevétlenül –, de hadd hozzak két példát. Ilyen az együttes felemásra sikerült amerikai debütálása, ahol a kezdeti elsöprő sikereken először John Lennon egy, a banda ismertségét Jézuséhoz hasonlító megjegyzése ejtett csorbát, később pedig a vietnámi háború és az ellenkultúra zavaros megítélése okozott törést az addig univerzális elfogadottságukon. Jack útja szintén Amerikába vezet, és az addigi élete itt fordul a feje tetejére. A másik jópofa kikacsintás a főhős külsejének megváltoztatására irányuló menedzseri törekvéseknek hangsúlyozása. Brian Epstein Beatles-menedzser állítólag szintén nem volt túlzottan elégedett a kezdetben liverpooli kocsmatöltelékek előtt fellépő srácok imázsával, és jelentősen meg is reformálta azt. Utalások ezek inkább, esetleg laza párhuzamok, de élmény őket felfedezni, ha valaki kicsit beleássa magát a témába.

Egy szó, mint száz, szerethető, kellemes nyári szórakozás lett a Yesterday. Talán holnap nem fogunk meghatározó filmes élményként emlékezni rá, de mégis ott a helye azon alkotások listáján, amik segítenek átvészelni egy-egy borús napot. És ha nem ez az életigenlő, egyszerű pozitivitás a Beatles legfontosabb eszmei öröksége, akkor nem tudom, mi az.

(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/06/27/yesterday)

Vissza a főoldalra