Toy Story 4 bemutató: morning, Woody!

  • 6 min read

Mire a bejárati ajtót vállal szélesre öklelem, patakokban folyik rólam az izzadtság, de nem érdekel, mint ahogy az sem, hogy az utca porát egyenesen a nappali szőnyegébe dörgölöm a cipőm talpáról, aminek itthon egyáltalán nem fognak örülni, amíg meg nem értik, amit én már kitörölhetetlenül tudok. Feltépem a nappali sarkában álló vitrin üvegajtaját, ám ekkor megakadok, mint Noé, amikor az első pár állatot kellett a bárkára terelnie.

Akciófigura-gyűjteményem mártíromságba dermedve figyel a polcról, a festett szemekben néma bűnvád csillan. Nem akarok kárt okozni senkiben, de a kezem remegésével nem tudok mit kezdeni, ahogy átnyúlok egy sor birodalmi rohamosztagoson, egészen az Univerzum Mesterei sorozat 2018-ban újragyártott főgonoszáig, Skeletorig, aki hónapok óta fulladozik szűkös celluloid-burkában. Sorban hullanak a katonák, ahogy kiemelem a csontváz-lovagot hátulról, de nem számít, majd amikor munkába megyek, kiigazítják soraikat. A kis Jason James Richter érezhetett hasonló eksztázist, amikor kiszabadította a gyilkos bálna Willy-t, mint ami aközben fut át rajtam, hogy leszakítom a karton hátlapot He-Man nemeziséről, és meglóbálom a figurát a levegőben, ami először éri azóta, hogy a Hasbro kőszívű munkatársai buborék szarkofágjába rögzítették. Szinte hallani vélem, ahogy apró műanyag tüdeje sípolva megtelik oxigénnel, de nem állhatok meg, és szoríthatom a mellkasomhoz. A Knight Rider K.I.T.T.-je 1982 óta tengeti évtizedes rabságát, a Birodalom Visszavág-kollekciómra még rá se merek nézni. A fájdalom, a szenvedés… de hiszen nem tudhattam. Nem tudhattam!

A fenti történetből természetesen egy szó sem igaz (leszámítva a kínosan kiterjedt gyűjteményt, amivel valóban rendelkezem), ugyanis a Toy Story 2019-ben tapasztalataim szerint nem attól válik mesévé, hogy a játékok unalmas perceikben aktivizálják magukat, hanem attól, hogy vannak még gyerekek, akik fel tudnak állni a tabletjeik elől, és babázással múlatják az időt. Ha ezt a premisszát felnőttként magunkévá tudjuk tenni, nem lesz gondunk a befogadással, mint ahogy a kontinuitással sem. Elvégre hiába a sorszám a cím végén, a Toy Story-ban pont az a jó, hogy a karakterek közti viszonyrendszer nagyjából két perc alatt értelmezhető, és a játékok élnek alapötletet olyan természetességgel nyomja keresztül rajtunk a Disney-Pixar, hogy szusszanni sincs lehetőségünk.

A harmadik epizód 2010-es bemutatója óta pontosan kilenc év telt el, mialatt meg mertem volna esküdni, hogy a ’95-ös debütálása óta komoly vintage-értéket képviselő Buzz Lightyear és a még patinásabb múltú Woody rég az eBay-en tornássza feljebb a mostanra komoly vásárlóerőt képviselő Y-generációs liciteket, de a történet másfelé kanyarodik. Andy, a két főhős egykori tulajdonosa épp nekivágott felsőoktatási karrierjének, minek következtében főszereplőink némileg nihilizmusba süllyedtek. Hiába az olajozott fogaskerékként körülöttük működő egykori gyerekszoba-akciócsoport, köztük az összes korábban megismert és megszeretett játékkal (akiknek most nem sorolom fel a nevét, de nincs is jelentősége), a játékok feladat nélkül üresnek érzik magukat, és embermód vágyják a törődést.

Az események fonalát itt, vagyis pontosan a harmadik rész után vesszük fel. Andy kishúga, Bonnie új értelmet ad a kötelességét hátrahagyni nem tudó seriffnek, Woody-nak, amikor szülei ovisuliba küldik. A kalapos krampusz ugyanis elrejtőzik a kislány táskájában, és ahelyett, hogy hagyná őt elszenvedni a korai ugráltatás első traumáit, önkéntelenül is segít neki létrehozni egy új barátot, Villit, a szemétből összetákolt villa-emberkét.

Villi a felszínen ugyan nem mutatja a későbbi tanulmányi versenyek élbolygyanús szellemi csillogását (értsd: tökhülye), ellenben meglehetősen stabil énképpel rendelkezik, mely szerint ő nem játék, hanem szemét. Szeretne is visszatérni az övéi közé a papírkosár legmélyére, azonban Bonnie-nál már létrejött a fordított imprinting, és a rágóból és egyéb hulladékokból összetákolt figura nélkül egy lépést sem hajlandó tenni. Woody rögtön pártfogása alá helyezi az új jövevényt, igyekezvén meggyőzni őt életfelfogása helytelenségéről, azonban mint azt sejthetjük, ez nem megy olyan egyszerűen.

A genderizmus korában nagyon kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből a szálból a készítők, és bevallom, a megoldás bennem felemás érzést keltett, de hadd maradjak diszkrét. Mint ahogy a történet további alakulását sem szeretném ellőni, ugyanis ezzel fognám, és a meglepően sokrétegű karakterekről sorban rántanám le az őket érdekessé tevő személyiség-háncsokat. Azt már megszokhattuk talán, hogy az úgynevezett gyerekfilmek (mely definíció a Pixar esetében eléggé felemás) valójában burkolt akcióorgiák, amikbe az igényesebb készítők vagy igyekeznek minél több pozitív nevelő célzatot belesűríteni (mint legutóbb a Cocónál), vagy valójában nem is a gyerekeknek szólnak (lásd Agymanók).

Nincs ez másképp most sem, vagyis az átlag-gyermek talán limitáltabb koncentráló-képességét plüsskesztyűbe bújtatott vasmarokkal tartja fogva a narratíva, míg az érettebb kísérő a számtalan utalás és felnőtt kikacsintás láttán kénytelen visszafogni magát, hogy ne bökdösse oldalba az ezekből mit sem értő csemetéjét. Kedvenceim a G.I. Joe imitátor (itt ugye semmi sem licenszelt, első a kreatív szabadság) katonák, vagy az Annabelle-típusú bábu férfi megfelelői, akik egy régiségbolt folyosóit uralják. Aztán ott van az eredetileg Keanu Reeves által megszólaltatott motoroszsonglőr-játék, aki erősen emlékeztet a 2007-ben elhunyt amerikai kaszkadőrre, Evel Knievelre, csak itt kanadai versenyzőt csináltak belőle. Sorolhatnám tovább, de jusson felfedeznivaló a kedves olvasónak is.

Az első részről anno azt propagálta a városi legenda, hogy majd’ egy terabyte-nyi tárhelyet foglalt belőle a nyers verzió, ami a negyven megás merevlemezek korában kisebb csodának számított. Hogy mekkorát fordult a világ az animációs filmek garmadáját az emberiségre szabadító nyitány óta, azt az azóta értelmetlenné vált tárhelykérdésnél, azt hiszem, kevés dolog igazolja jobban. Mindenesetre akárhány virtuális szerveren terpeszkedik is az eredetije, a film gyönyörű, és van ebben valami hozzáadott fennköltség is amiatt, hogy a szellemisége érintetlen tudott maradni a sorozat egésze során. A harmadik film a metacritic-en majdnem egyenrangú értékelésen áll, mint az első, ami önmagában nem kis teljesítmény, így mondhatjuk, hogy ennél az epizódnál annak ellenére (vagy éppen azért?) volt magasan a léc, hogy majd’ tíz évet vártunk rá. Ez idő alatt az utolsó tejfogukat elveszítő szeretetmágnesek java részéből arcátlan kamasz sarjadt, akiktől még az érettségi eredményüket sem lehet értelmesen megtudakolni (elnézést, újabb személyes élmény). Remélem, a mozipénztárak visszaigazolják majd, hogy volt értelme átmenteni ezt az univerzumot a 2010-es évek végére.

A filmet szinkronizáltan láttam, de a magyar hangok (köztük a manapság szinte elmaradhatatlan Stohl András és Balsai Móni) valamint a szinkron egésze kiválóan sikerült. Végezetül kicsit bíztam abban, hogy nem harminc-negyven író, blogger és publicista körében fogom elbőgni magam, de a film háromnegyedénél azért csak sikerült megpendítenie azokat az érzelmi szálakat az alkotóknak, amiket titkon talán nem egyedül vártam el. Szerencsére a vége főcímre (apropó érdemes kivárni az extra jeleneteket) felszárítottam könnyeimet, és csak az hagyott bennem némi keserédes melankóliát, hogy ha a Toy Story-nak vége, akkor talán mégis győztek a tabletek. Akárhogy is, a Pixar még mindig hordozza a lángot.

(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/06/20/toy-story-4)

Vissza a főoldalra