Ha megengeditek, néhány gondolat erejéig elrugaszkodom a popkultúrától.
Budapest a napokban bóvlifővárossá vált, a magyar valuta pedig olyan értéktelen, hogy a Halott pénz zenekar nyugodtan átkeresztelhetné magát forintra. A lelki nyomort a legmagasabb szinteken teremtik újra, hogy felnőve az érzelmileg éretlenek újabb generációja injektálja feloldatlan feszültségeit honfitársaiba, végtelenbe nyújtva ezzel a lelkiismeret és az empátia sztázisálmát. Ebbe aztán mi magyarok mind jó eséllyel belebukunk, ami a nemzet(ön)gyilkos vezérkarnak lényegtelen szempont, mert nem akarja, és alkatilag képtelen is felfogni tetteinek következményét. Hogy a gyermekkorát nem élte túl az állam – mint sérült személyiségek összessége – maga sem, valószínűsíthető, ám valahol nemzeti tragédia mérvű részletkérdés. Az alternatíva fantasztikum marad, talán ezért is szeretek inkább erről írni. De ha már elkezdtem értekezni, folytatom.
Felmerül a kérdés: miért nem akarunk szabadok lenni?
A szabadság, üzeni Philip K. Dick, a végtelen lehetőségek, egyúttal az abszolút félelem territóriuma. A dominancia egyezményes: az alárendelődő fél ugyanabban a viszonyrendszerben helyezkedik el, mint a fölé rendelt, azaz elnyomó. Az elnyomás, legyen bár „puha” diktatúra, vagy terror, a propaganda hazugságán túl nélkülözi a társadalmi konszenzust. A magyar nemzet mióta az eszemet tudom, a szubmisszió biztonságát választja, hogy szabaduljon a rettegéstől, amit se nem ismer, se nem mer megtapasztalni. A különvélemény legfeljebb margóra kerül, hogy a megfelelő eszközökkel és időben elfojtassék.
Abban a pillanatban, amikor a többség aláírta a szolgasági szerződést, az megszűnt kétirányúnak lenni, felbontása merő illúzió. Napjaink legnagyobb, legfontosabb kérdőjele, hogy hogyan térhetnénk vissza a vert gyerek tehetetlenségéből a felelős felnőttkor realitásába. A kapcsolat egy olyan világgal, ahol nem a mostani beteges automatizmusok bírnak szervező erővel, a régmúlt ködébe veszik, és az ország többsége elvesztette, illetve sosem birtokolta a hozzá visszavezető fonalat. Aki ebben a rózsatövisekből vetett ágyban mer nagyot álmodni, nem hisz a politikai-társadalmi alapú eredendő bűnben, nem csoda hát, ha el akarják hallgattatni.
A nyugat, értve ezalatt elsősorban az Európai Uniót, mindeközben árral szemben úszik. Legfeljebb a felszínen tiszta, fennálló rendszereit viszont nem rombolta porig évtizedek óta fennálló nyomorpaktum. A szabadság illúziójától eredeztetve törvényszerűen hanyatlik, amit az összefogás erejével igyekszik ellensúlyozni, győzelmét vagy bukását pedig az idő fogja eldönteni. Ezt mi, magyarok mindaddig a gyerekülésből bámuljuk, amíg nemzeti egyezmény hiányában kívül rekedünk az érett személyiség valóságán. Hogy a jelen vezetés alatt túlélünk-e, és meddig, kiszolgáltatott helyzetünk miatt csupán a szerencsén és a nálunk nagyobb hatalmak döntésein múlik. Ugyanis a magyar állam bántalmazó szülő.
Micsoda fordulat, hogy közben egy olyan megváltót várunk, aki – üdvözítő módon – hirdeti, hogy nem tud minket megváltani? Vajon meg tudja-e majd győzni elég követőjét az igazáról, vagy a megszerzett hatalom győzi majd meg őt, hogy mégis képes rá? És akkor végre elkezdünk felnőni, vagy a ciklus tekergőzik tovább?
Alighanem ezért, vagy erre koccintunk az Újévben.