Bizonyos filmeket periodikusan újranézek. Hogy én nem engedem el őket, vagy ők engem, egyre megy – talán rajtuk keresztül, abban a bizonyos digitális fekete tükörben szemlélem változó önmagam pillanatképeit, ami a megrögzött „magányzók” állandó útitársa. Hogy hol tartok most, valójában nemigen derül ki, de bizonyára leépülőfélben, mert a Species-t (magyar címén: A lényt) úgy harminc év után most kezdem megérteni.
Az okokért nem kell túl mélyre ásni: Natasha Henstridge-t kisebb szexszimbólumként konzerválták az adathordozók – hatása legfeljebb annyit változott, hogy mostani szemmel a lábait kissé vékonynak találom. Felszínességem azonban csupán a jéghegy csúcsa, A lény – aktuális olvasatomban – ugyanis olyan, mint az ogre, akarom mondani a hagyma: talán büdös, ám bőségesen rétegelt. Akció, sci-fi, horror, a párkeresés bizarr látlelete, H. R. Giger-álmodta alien szado-mazo installáció, mindez mókás karakterekbe oltott kultszínészekkel. Képtelen vagyok eldönteni, hogy B-filmnek álcázott fricska, vagy fricskának álcázott B-film; térjünk erre vissza 5–10 év múlva.
A sztori szerint egyéb, kollektív s*ggberúgásra invitáló információk mellett kiküldtük az űrbe az emberi genom referencia-DNS-ét, amire postafordultával érkezett egy idegen fajé, ismeretlenül is jó szórakozást kívánva a kísérletezéshez. Az eredmény Sil, egy rapid tempóban bombázóvá cseperedő, ragadozó hajlamú nőstény, aki Los Angelesbe szabadulva mást sem akar, mint szaporodás útján bebiztosítani státuszát a társadalmi ranglétra csúcsán.
A géntákolást elbaltázó tudós, egyben a rossz apa archetípusa (Ben Kingsley) válaszul végletesen eltérő randiprofilú férfiakból álló vadászkülönítményt gründol: van benne empatikus (Forest Whitaker), tökös (Michael Madsen), kultúrincel (Alfred Molina), és egy kvázi-pasi tudóscsaj (Marg Helgenberger). Nekik kellene meggátolniuk, hogy a kanos szőke modell (Henstridge) az első night clubba betérve felcsináltassa magát a per primo útjába kerülő épkézláb faszival. Hogy a cockblock-brigádnak egyszerű dolga van-e, azt mondják meg azok a hölgyek, akik átélték már a „mindegy, hogy ki, de valaki dugjon már meg” életérzést. Mindenesetre Dennis Feldman forgatókönyvíró szerint L.A.-ben kevés szívdöglesztőnek születni, és nem is fél ezt egész hitelesen bemutatni.
A Species-t csakis úgy érdemes nézni, mint egy csapat erkölcsi indíttatású inkvizítor hajszáját a veszedelmes koitusz ellenében. Két, egymással macska–egér játékba keveredő történetszálat követünk. Az egyik az ösztöneinek rabszolgájaként kukit kajtató hibridé, aki fallikus csápokkal tömi az út visszautasító jövendőbelije száját (értsd: „ha nem kellek, b*zi vagy”). A másik pedig a kormány nevében az emberiségért aggódó puritán fateroké (plusz a sikerrel asszimilálódott biológusnőé), akik a végére méretes gépfegyvereket lóbálva (újabb pöcsszimbólum!) kergetik a csatornába menekülő magzatot és annak édesanyját (és ha itt nem az abortuszról látunk valami elkaszabolt utalást, megeszem a maradék kukoricám). A többi áthallást, utalást tényleg csak hely hiányában nem részletezem; azon érdemes lehetne azonban elmélázni, hogy vajon azért lett-e Silből szexmániás szociopata, mert rövid, ámde intenzív gyermekkora egy abúzív szülő gyámkodása alatt telt, vagy eleve a vérében hordozta destruktív hajlamait? Spoiler: úgyis lerobbantják a fejét, szóval ez is a befogadóra van bízva.
Sajnos a lezárásra az egyébként egészen kiváló praktikus effekteket felváltja a gagyi CGI, de még így is sikerül csavarni egyet az agyonhasznált függő befejezésen, búcsúzóul a nagyérdemű fejére olvasva, mennyire nem mindegy, ki mit húz le a WC-n. A végső tanulság Dr. John Gray könyvének parafrázisaként mégis az, hogy a férfiak a Földről, a nők meg valami horrorbolygóról jöttek, és ha nem vigyázunk, bekebeleznek mindent és mindenkit.
Egy biztos: A lény két pohár bortól tágra nyílt elmével szemlélve remek tempóban adagolt, szórakoztató stílussaláta, ami jóval (na jó, valamivel azért) többet nyújt agyatlan hentelésnél.